Vandra Attila : Karácsony és Mikulás betiltva!

Nem a többistenhívő római császárok és csatlósaik tiltották be Karácsony megünneplését, hanem a keresztények!

Mikulás és Karácsony betiltva!

 

 

Gondolom, a címből már sokan Krisztus keresztre feszítése utáni első századok keresztényüldözéseire asszociálnak. Nem! Nem a többistenhívő római császárok és csatlósaik tiltották be Karácsony megünneplését, hanem a keresztények!

 

A római császárok nem a keresztény szokásokat, ünnepeket tiltották, hanem a vallást magát, híveiket időnként halálbüntetéssel is sújtva. Diocletianus koráig (az utolsó nagy keresztényüldözésig) nincs is tudomásunk az ünnep létezéséről, annál inkább a római istenek születésnapjának megünneplését elítélő az előbbi fejezetben már idézett kijelentésekről (Alexandriai Origenész (245) Arnobius (303) stb.). Akkoriban úgy tartották, hogy a szentekről/mártírokról nem születésük napján, hanem mártíromságuk/haláluk dátumán kell megemlékezni. A Nikeai Zsinat, amely a keresztény ünnepek dátumát (pl. Húsvét) szabályozta többek között, nem hozott döntést Karácsonyról, mint keresztény ünnepről. Nem tartották annak. Mondhatjuk, hogy az akkori keresztény vezetők „betiltották” az ünnep bevezetését. Ha ez nem is szó szerinti betiltás, az alig egy-két éve szokásba jött Karácsony megszüntetése az első Konstantinápolyi Zsinaton (380) Nazianzusi Gergely lemondása, és az ünnepet a már felsorolt okok miatt ellenzők hatalomra kerülése után már az. A betiltás 400-ig tartott, és újra keresztény ünneppé tételében Aranyszájú Szent Jánosnak volt alapvető szerepe.

800 körül egész Nyugat-Európa már kereszténnyé vált, egyetlen kivétellel: Spanyolország. Bár 587-ben előzőleg Reccared vizigót király egyesítette a katolikus és ariánus keresztényeket (a két irányzat papjaira való nyomásgyakorlással) és a katolicizmust tette ország-vallássá, a 711-718 között a muszlimok szinte az egész félszigetet meghódították. Az eleinte viszonylag toleráns muszlimok utólag erőszakosan léptek fel a keresztények ellen, még halálbüntetéssel is sújtva a „megtérést” megtagadókat. Ilyen körülmények közt természetesen Karácsonyt sem lehetett szabadon ünnepelni, ám ez a tiltás (akárcsak a Római kori keresztény-üldözések idején) nem a karácsonynak, hanem az egész vallásnak szólt. Ez az üldözés új lendületet adott a Reconquistának, Spanyolország mór uralom alól való felszabadításának. A kereszténység újabb térhódításában Zamorai Szent Attilának (San Atilano de Zamora — 850-919), Spanyolország első püspökének, Zamora védőszentjének volt nagy szerepe. Kelet- és Közép-Európában a szlávok, bolgárok és magyarok keresztény hitre térítésével még két évszázadot kellett várni.

A XII. században Nyugat-Európában már elfogadták az új vallást, és December 25-én már Krisztus születésnapját (Natalis, Noel, Christmas) és nem Deus Natalis Solus Invictus ünnepét tartották, amiben a két Ünnep egybeesésének is szerepe lehetett. Ám e „házasság” nem volt konfliktusmentes. Ha a Megváltó idővel el is halványította a pogány istent, ám a hozzá kapcsolódó szokások, mágikus rituálék, gonosz szelleműzések, és még előbbről, a Szaturnáliáktól örököltek tovább éltek, mint például a dorbézolások (melynek maradékaiként a karácsonyi lakomák még ma is divatosak). Mi köze Jézusnak a karácsonyi lakomához-ivászathoz? S a másra (a várakozást hangsúlyozni) hivatott adventi böjt tiltásai („Na végre ehetünk!”) csak fokozzák e hangulatot. Az akkoriban közösségi jellegű megünneplések, a tömegpszichológia által (lásd velencei, riói karneválok) erre még rátettek egy lapáttal. Nem csoda, ha a második évezred derekán egyre erősödött a felháborodás az ünnep megszentségtelenítése miatt. A felháborodást csak fokozták ehhez az időszakoz kapcsolódó egyes szokások, amelyeket egyes egyházi vezetők eretnekségnek, pogány szokásnak tartottak. Egy fennmaradt XV. századi karácsonyi ének (melynek szerzője Richard Smart) örömmel jelenti be Krisztus születését és a hallgatóságot arra biztatja, hogy igyanak. A Tudor és Stuart korban terjedt el a karácsonyi ünnepeket irányító Lord of Misrule (Félreuralkodó — Skóciában az Irracionalitás Apátja — Abbot of Unreason volt a neve) szerepe, akit Karácsonyi Herceg néven is emlegettek.

Egy másik szintén a karácsonyi periódushoz (nem annak napjához) kapcsolódó, sok felháborodást kiváltó szokás a Bolondok Ünnepe (Feast of Fools) volt. A tévhittel ellentétben nem pogány eredetű, és főleg nem a köznép, hanem pont egyházi személyek találták ki! A „színdarab” alkalmat adott egyes, vallás által előírt szokások (például böjt) túlzásba vitelének karikírozására, de számos egyházi vezetőben felháborodást keltett. Az 1431-es Bázeli Zsinat be is tiltotta.

E hangulatban jelent meg a protestantimus. Elsőként a skót presbiteriánus egyház tiltotta be Karácsonyt 1565-ben, de I. Jakab 1637-ben még az uralma alatt levő területeken visszaállította a duhajkodással együtt járó pápista ünnepet. Karácsonyt ünnepelők öröme nem tartott soká, mert a Skót Parlament két törvényt (1640, 1680) is hozott a karácsonyi (yule) ünnepek beszüntetésére. Az utóbbi törölte Karácsonyt a hivatalos ünnepek közül. Az első törvényt 1686-ban, a másodikat 1712-ben visszavonták, de ismét hivatalos ünneppé csak 1958-ban vált. Ennek ellenére az 1980-as évekig az újév ünnepe (Hogmanay) sokkal nagyobb ünnepnek számított Skóciában. Érdekes kiemelni azért a törvény megfogalmazását, amely a Yule napján tartott Krisztus születéséről való megemlékezésre utal. Ekkor még a Skót köztudatban a két esemény nem volt egy és ugyanaz.

A skót példa ragadósnak bizonyult. Közben az Angol Polgári Forradalom idején, Angliában a Puritánok kerültek hatalomra. Angliában egy fajta Karácsonyi háború alakult ki. John Taylor kiadott egy pamfletet, melyben azt karikírozta, hogy a hívő parlamentaristák veszélyt jelentenek a nép számára. Gyanúja beigazolódott. Még ugyanazon évben az angolok kötöttek a skótokkal egy katonai egyezményt, mely után támadást intéztek a hagyományos egyházi naptár ellen. Ennek hatására még abban az évben a protestáns londoni és nagyvárosi boltok nyitva tartottak és sok lelkész lakatot tett aznap a temploma ajtajára. Elsőként a tanonclegények lázadtak fel a karácsonyi dolgoztatás ellen, a tiltakozás addig fajult, amíg 1645-ben egy Útmutatás az Isten Dicsőségéhez című kormányzati kiadvány meg sem említette Karácsonyt. A polgárháború által kettészelt királypárti és republikánus angolok közös frontot alakítva álltak ki Karácsony mellett. Válaszként 1647 nyarán az Angol Parlament törvény által tiltotta be, bűncselekménynek nyilvánítva Karácsony megünneplését. Decemberben több városban zavargások törtek ki, egy Christmas nevű embert meg is gyilkoltak. A helyzet addig fajult, amíg ki nem tört az 1648-as felkelés, amelyet még Cromwellnek és Fairfaxnak még sikerült vérbe fojtania. Ezután néhány évig nem ünnepelték Karácsonyt, de a Yuletide (pogány) ünnepét nem tiltották be, az továbbra is szokásban maradt. Karácsony 1660-ban, a monarchia visszaállítása (II. Károly trónra kerülése) után lett ismét ünnep Angliában. Ám a Viktoriánus kor eljövetelére kellett várni, amíg Karácsony megkapta a keresztény világban megérdemelt helyét az ünnepek közt.

Mindenesetre számomra ez a ferde (vallásos) logika csúcspontja. A katolikus ünnep nagyobb bűn, mint a pogány, még Krisztust is megtagadjuk, ha kell! Egyértelmű, itt nem vallási, hanem politikai csatározásról van szó, vallásos köntösbe bújtatva, és a vallásos érdekek és az emberek érzelemvilága mit sem számítottak.

Amerika gyarmatosítása során a szigetországi betiltások oda is begyűrűztek. A második sikeres angol települést Amerikában a Plymouth-i Zarándokok (Plymouth Pilgrims) hozták létre. Puritánok voltak, akik az Angol Polgári Forradalom zavargásai elől menekültek előbb Hollandiába, majd onnan hogy elkerüljék a nemzeti és vallási beolvadást Amerikába távoztak. Hogy hangsúlyozzák vallási hovatartozásukat, az első házuk alapjait Karácsony napján tették le kiváltva a többi (nem puritán) telepes felháborodását. Ám a puritánok nagy befolyásra tettek szert az Újvilágban. Így 1659-ben, Bostonban be is tiltották Karácsony megünneplését. Egy angolok által kijelölt kormányzó, Edmund Andros 1681-ben visszavonta a törvényt, 1776-ban az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat idején még csak szórványosan ünnepelték Krisztus születését, Boston környékén pedig csak a XIX. század közepén jött divatba. (Feltehetően a Viktoriánus korszellem begyűrűzéseként a brit bevándorlóknak köszönhetően.)

Ilyen körülmények közt érthető, hogy angol nyelvterületen (főleg Amerikában) Karácsony Apót (Father Christmas) kiszorította Santa Klaus (valójában Sinter Klaas). Akár a pogány Odin keresztényesített (katolicizált) alakja, akár a tiltott pápista Karácsony jelképeként tekintettek rá, persona non grata lett szemükben.

Ha a brit protestánsoknak Karácsonnyal gyűlt meg a bajuk, Luther Márton és követői gyökeresen ellentétes álláspontra helyezkedtek. Szakítva a „pogány” többisten-hitek átmentésének tartott szentek imádatával, az ő szemükben Szent Miklós – Mikulás személye jelentett szálkát. Így a lutheránus vidéken nem Karácsonyt (és Karácsony Apót) tiltották be, hanem Mikulást (de csak azután, hogy a németek nagymértékben hozzájárultak az Európai Mikuláskultusz kialakulásához. Így például emiatt hozza Németországban, (s evangélikus példára nálunk is) Christkind (Jézuska) az ajándékokat. A kálvinista reformátusok inkább Mikulást pártolták.

Ám Lutheréknek és a reformációnak általában biztosan köszönhetünk egy dolgot. Az ő érdemük hogy Karácsony a családi hajlékba költözött, melynek hangulatát féltik sokan a mai kommerszünneptől.

A puritánok Karácsony-ellenes magatartása a kálvinista (főleg a hollandiai) vidékekre is begyűrűzött. A hollandok a XX. századig karácsony helyett az újévet ünnepelték. (Ma is Karácsony egy visszafogottabb ünnep náluk). Ám az ajándékosztással csapdába kerültek. Tiltották a szentek imádatát, tehát Sinter Klaast is, de a Karácsonyt nem tartották ünnepnek… Végül Sinter Klaas győzött, a holland gyermekek ma is Sinter Klaastól kapják az ajándékot Szent Miklós napjának előestéjén. Onnan pedig elindult világhódító útjára. Amerikába is a holland telepesek hozták be, és a karácsonyellenes angoloknak sem volt kifogásuk „Santa Klaus” ellen, hozzánk pedig cseh vagy szlovák közvetítéssel már Mikulásként érkezett meg. De megérkezett Jézuska is… a lutheránusok és feltehetően a katolikusoknak is a jóvoltából.

A gyermekek örömére egyesek Jézuskát-Karácsony Apót, mások Santa Klaust-Mikulást fogadták el. De hát egy gyermeknek multikulturális világban nehéz megmagyarázni, hogy ő miért nem kap ajándékot Mikulásnapon illetve Karácsonykor, miközben mások igen… Így e skizofréniából két ajándékosztó is született…

Ám Karácsony kálváriája nem ért véget. A francia forradalom idején fellobbanó vallásellenesség következtében betiltották. Ugyanez a sors várt 1936-ban a kommunista Szovjetunióban nemcsak Karácsonyra, de Mikulásra is. Az emberek továbbra is ünnepelték titokban. Meglepő módon 1950-ben a „Télifa” állítását megengedték a sztalinista korszakban, újév napján, de az ajándékosztást két régi orosz mesefigura Gyed Moroz (Fagy Apó) és segítője Snyegurocska (Hóleány) kezébe helyezték. Ezt ráerőltették a többi (kényszeresen) kommunista országra is, ahol Mikulás és Jézuska eltélapósodott. Romániában a Ceauşescu-korszak utolsó éveiben még erre is rálicitáltak: A tanítók-tanárok-óvónők azt kapták parancsba, hogy közöljék a gyermekekkel, hogy Télapó meghalt, de a Párt és Ceauşescu elvtárs gondoskodása következtében az ajándékokról nem maradnak le. A legtöbb tanügyi nem teljesítette a parancsot. Ma már ezen országok mindegyikében Karácsony hivatalos állami ünnep.

A náci Németországban, bár szó szerint nem tiltották be Karácsonyt, megpróbálták az ünnep vallásos jelentőségét propagandikus eszközökkel csökkenteni, például a hagyományos karácsonyi dalok átszövegezésével, hogy a nemzeti-szocialista elveiket népszerűsítsék.

Dánia sem maradt le legalább a Mikulás-üldözésről. Paul Nedegaard koppenhágai tiszteletes nagy felháborodást váltott ki, amikor Santat pogány koboldnak titulálta.

Akadnak olyan, önmagukat kereszténynek valló vallási felekezetek (szekták), mint például a Jehova tanúi, akik nem ünneplik ma sem a Karácsonyt.

Számos muzulmán országban tiltják a karácsony megünneplését, Brunei jár az élen, ahol akár öt év börtönt is kockáztatnak a törvény áthágásával. Szaud-Arábiában nyomatékosan felhívták a muszlimok figyelmét, hogy aki felköszönt egy keresztényt Karácsony alkalmából, az hitelhagyást követ el (amiért megjegyzem halálbüntetés jár). Karácsony Észak-Koreában is tiltott. Szinte háború robbant ki Dél-Koreával, amikor az utóbbiban a határ közelében hatalmas karácsonyfát állítottak fel. Kínában nem ünnep Karácsony. 1949, a kommunista rendszer kezdete óta minden vallásos megnyilvánulást tiltottak. Az utóbbi évek szabadabb légkörében zavargások törtek ki Karácsony környékén, amelyet az ország hivatalosságai azzal magyaráztak, hogy a fiatalok fellázadtak a növekvő nyugati hatás ellen. Tadzsikisztánban nemcsak betiltották az ünnepet, hanem egyenesen meglincseltek egy Mikulásnak öltözött férfit. Szomáliában is betiltották az ünnepet, akárcsak Albániában 1967-ben. Törökország ugyan nem tiltotta be az ünnepet, de radikális fiatalok (Bozkortok Szürke farkasok) heves tüntetéseket szerveztek ellene. A jelenség azért érdekes, mert Jézus (Isa néven) a muzulmán vallás egyik prófétája… Ezen logika szerint egy keresztény többségű országban meg kellene tiltani a muzulmán ünnepek nyilvános megünneplését is…

A Karácsony- és Mikulás-ellenesség ma ismét feléledőben van. Többféle ok is szerepel az érvelések mögött.

Egyesek nem magát az ünnep eszméjét támadják, hanem kommersz jellegét, amivé vált, visszasírván a régi ünnep eredeti vallásos jellegét. „Ez már nem Jézus születésének az ünnepe, hanem propaganda a költekezésre. Inkább semmi, mint ez!” Ehhez hasonló érveket hangoztatnak. Mikulástalan zónákat (Németországban Weichnachtman-freie zone) hoztak létre.

Mások főleg az Egyesült Államokban alkotmányellenes jellegét hangsúlyozzák, nem betiltani, csak az iskolákból és intézményekből akarják száműzni az ünnepet. Az amerikai alkotmány kimondja az állam és egyház szerepének különválasztását, és szerintük Karácsony intézményes megünneplése, a karácsonyi díszek kiaggatása átlépi ezt a határt.

A harmadik irányzat, amely főleg az egyre nagyobb muszlim kisebbséggel rendelkező Európában terjed, a vallásos kisebbségek érzékenységével való empátiára és a „toleranciára” támaszkodik. Ennek nevében kitiltjuk a sok évtizedes hagyományainkat, hogy ne sértse a muszlimokat. Miért nem lázonganak például buddhisták a keresztény jelképeink ellen? Nekik nem prófétájuk Jézus-Isa…

Hogy egy nem keresztény gyermeket nem lehet arra kényszeríteni, hogy szülei és saját hitétől különböző szertartáson-ünnepen részt vegyen, az egyértelmű. Az is, hogy nem kényszeríthetem a muszlim gyermeket arra, hogy disznóhúst egyen. Egy református gyermeket sem arra, hogy keresztet vessen, még ha katolikus iskolába jár is… Diszkrimináció az, ha egy intézményben kizárólag keresztény jelképek lehetnek… De az is, ha egyetlen nem-keresztény miatt a többi nem ünnepelhet… A megoldás erre nem a se-se, hanem az is-is a megoldás. A kölcsönös tolerancia. A kölcsönösség hiányában a tolerancia már elveszti lényegét. Már nem tolerancia, hanem behódolás. Nem az a megoldás, hogy levegyem a keresztet a templomomról, és János Pál pápa (!) szobráról, hanem hogy megtűrjem a félholdat a mecseten, példát mutatva, hogy őt se zavarja az én keresztem. Mostarban is jól megférnek egymással. (Ma már igen… )

A jelenség bonyolultabb az előbbi eszmefuttatásomnál. Léteznek aszimmetrikus helyzetek. Ha ebédre hívom muszlim barátomat, nem készíthetek flekkent. Marha vagy majorsághús lesz az asztalon. Kölcsönösség nincs, mert nekem a vallásom nem tilt semmilyen ételt. Alkalmazkodnom nekem kell. Hasonló aszimmetriával találkozunk, ha szentképet akarunk kitenni a falra. Elvileg akkor tehetném ki, ha ő is kitehetné Mohamedét. De a muszlim vallás tiltja ezt.

Vannak furább helyzetek is. Ha zsidóval ülök egy asztalnál, akkor fel kell tennem a kalapot, vagy neki kell levennie? Mindenesetre a zsinagógába fedett fővel fogok bemenni.

Saját íróasztalomra akkor tehetem ki a keresztet közös irodánkban, ha a muszlim is kiteheti a félholdat az övére. Ez már kölcsönösség. És tolerancia.

A muszlim számára Karácsony nem ünnep, még ha Isát el is ismeri prófétának. A toleráns megoldás nem az, hogy én ne ünnepeljem Karácsonyt, hanem az, hogy ő is ünnepelhesse Ramadant saját vallása előírása szerint, és akkor én alkalmazkodom hozzá, ahogy ő is az én ünnepemhez.

Tekintve, hogy nem mindenki ünnepli Karácsonyt, nem az a megoldás, hogy a képeslapokról száműzzük a „Kellemes Karácsony” feliratokat és „Kellemes Ünnepeket!” nyomtassunk rá helyette.  Inkább az, hogy legyen alternatívaként olyan üdvözlet is, amely ne emlegesse Karácsonyt. Igény szerinti számban.

Dubai-Mar

Nem az a megoldás, hogy a Karácsonyi Vásárt átnevezzük Téli Vásárnak, száműzve belőle a Jézus születésére utaló termékeket, díszítéseket. Inkább az, hogy szívesen lássuk vendégül a nem keresztényeket is. „Látogassátok meg a mi vásárunkat, de nem kötelező együtt ünnepelnetek velünk!” De ők is rendezhessenek bayramot valamelyik ünnepükön, és lássanak vendégül engem is. Biz’isten elmegyek, betartva az ő ünnepük szabályait, előírásait.

Nem az a tolerancia, hogy én ne viselhessek keresztet a nyakamban, hanem az hogy a muszlim is viselhesse haját takaró viseletét. A teljes arcot takaró nikáb már bonyolult kérdés, hiszen a mi kultúránkban a gyanakvást váltja ki az arc takarása… Tőlem az, aki haját (nem arcát!) teljesen eltakaró kendőt vagy hasonlót visel, és kilométerről lerí róla, hogy muszlim, ne várja el tőlem azt, hogy ne viseljek magamon keresztet! Az nem tolerancia! Amikor az Egyesült Arab Emirátusokban jártam, állandóan a nyomunkban volt a turista-rendőrség, felügyelve, hogy betartom –e a muszlim erkölcsi előírásokat. De még ott is a hotelünk recepciójánál dolgozó hölgy haját muszlim erkölcsi előírásoknak megfelelően kendő takarta, de nyakában ott viríthatott szabadon a kereszt, senkit sem zavart. Ez tolerancia. Ausztriában viszont egyik iskolában kötelezték egyik tanárnőt, hogy vegye le! Az már többszörös átesés a ló túlsó oldalára, nem is egy! Szerintem a minimális elvárás az, amire én Abu Dhabiban láttam példát. Én turista öltözködhettem akárhogy, viselhettem keresztet is, addig, amíg nem követtem el semmi megbotránkoztatót a muszlim értékrend szerint. Látogatni a mecsetbe a feleségem csak abayában és kendővel teljesen eltakarva a haját mehetett be, ahogyan a görögországi meteorai kolostorokba is csak fedett testtel. A kereszt ott viríthat a dubaji keresztény templom tetején. Akkor nekem Európában miért kell levennem a keresztet?

Nem folytatom a példák sokaságát. Ijesztő a karácsony-háborúk mai fellobbanása.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2018.03.25. @ 17:08 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.