Kozák Mari : Parafrázis – Ihász Kovács Éva – A vendég című versére

Csend van – az ajtó halkan nyisszan

vendég érkezik,

lehajtott fejjel angyal lépi át

a megkopott vén küszöb arcát,

vigyázva – ne sértse.

 

Hírt hozott rólad a kósza, és

a magasban álmodó sápadt Hold,

álmodtam jöttöd – pilláim alól

szöktek a szürke napok – öltöttek

hófehér gyolcsot…

Festettem arcomra pipacs színét,

szemembe csillagot,

ajkamra patak csobogása ült,

hajamba bújt éj színe

csak mosolyom nem akarta

mutatni magát…

Nincs másom csak tenyerem melege,

pillám alól hulló könnyem,

egy kéretlen sóhaj – égig érő,

léptemben növő szeretet,

egy el nem szállt illat – madarak dala,

s anyám imája – megöregedett.

 

 

Csend van – az ajtó halkan nyisszan

vendég érkezik,

lehajtott fejjel angyal lépi át

a megkopott vén küszöb arcát,

vigyázva – ne sértse.

 

 

Vesd le ruhád – köntösöm rózsától

kapta illatát és a hajnal szőtte

aranyszálak díszítik,

mosom tested szerelmesek könnyével,

utolsó falatkám – neked adom,

ágyam megosztom veled

s takaróm lelkem darabja – tied.

Kandallóban rőzsét égetek,

hátamon magam hoztam – fák adták,

karjuk egy darabja,

nézd eléd térdelek, hajam már

kontyba tűztem – így szereted…

álmod majd őrzik

testemből szakadt kincs – gyermekek.

 

Csend van – az ajtó halkan nyisszan

vendég érkezik,

lehajtott fejjel angyal lépi át

a megkopott vén küszöb arcát,

vigyázva – ne sértse.

 

 

Ha hajnal kél – indulj,

vidd magaddal féltve őrzött emlékeim,

el nem ölelt ölelésem,

s a bennem halkan-zengő szót,

vidd – ne nézz hátra,

ne lásd földre hulló magam,

csak szememben azt a csillagot

mely nappalt ragyog sötét éjen…

S ha megbotlasz – küszöböm érted sikít,

karom majd felemel

és a szárnyadból tépett toll

velem ég – néha majd elém terel.

 

Csend van – az ajtó halkan nyisszan

vendég érkezik,

lehajtott fejjel angyal lépi át

a megkopott vén küszöb arcát,

vigyázva – ne sértse.

 

Legutóbbi módosítás: 2018.03.06. @ 14:53 :: Kozák Mari

Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.