Braun Krisztina : 300.

 

— Anyuka, vigyázzon a lépcsőn! Hisz olyan szédülős mostanában, még leesik! Várjon egy picit, hozom a táskáját. Ági is jön, majd ő segít lemenni, rendben?

— Rendben, István, rendben.

Az apró kis asszony a korlátot fogta egyik kezével, másikkal pedig a kézitáskáját szorongatta. Csak néhány lépcső volt a ház bejáratától az utcáig, de veje nem engedte, hogy egyedül nekivágjon. Kilencvenedik születésnapját ünnepelte a család tegnap, ma pedig a lánya és veje együtt vitték le autóval a gyógyüdülőbe, ahol két hetes pihenés várta teljes luxusban. Ez volt az egyik ajándéka. A korlátot szorongatva azon tűnődött, hogy mit is kell neki kipihennie, hiszen évek óta szinte semmi dolga. A család minden tagja a segítségére volt, bejárónő, masszőr járt hozzá. Ágoston tíz éve elment, így neki más sem maradt, csak a két lánya és az unokái. Szerencsére mindkét asszony sikeres üzletet vitt, így anyagi gondjai nem voltak. Kímélték, mint a hímestojást, ő pedig kénytelen volt elviselni ezt a kényeztetést, mi mást tehetett volna.

Óvatosan besegítették az autóba, így indultak a három órás útra, aminek nagy részét végig aludta.

— Úgy aggódom érte — hallotta Ágit félálomban, ahogy a vejéhez beszélt az első ülésen.

— Mostanában sokat alszik és néha olyan mintha egy álomvilágban élne.

— Mit csodálkozol? Hiszen kilencven éves. Sokan még…

— Jaj, most nehogy azt mondd, hogy ezt a kort se élik meg, mert sikítani kezdek — csattant fel ingerülten Ági.

— Akkor nem mondom — válaszolta a veje halkan és ezután alig szóltak egymáshoz.

A gyógyszállóban tolókocsival jött ki az autóhoz egy jól öltözött fiatal nő.

— De hiszen erre semmi szükség! — mondta ő, de megnyugtatták, hogy itt ez a szokás.

— És úgyis olyan szédülős vagy anyukám! — tette hozzá Ági. — Még jó, hogy a földszinten kaptunk neked szobát.

— Az, az — hagyta rá, majd engedte, hogy besegítsék a kerekesszékbe, és betolják a szobába, ami minden kényelemmel fel volt szerelve.

Fél óra múlva a lányáék elhagyták a szállót s ő végre becsukhatta maga mögött az ajtót. De szinte azonnal kopogtak. A kellemes fiatal nő, aki nemrég betolta őt a szállóba, állt az ajtóban, elmondta a programokat, amelyek rá vártak az elkövetkezendő napokban. Gyógymasszás, fürdő, fizioterápia, ismerkedés a többi vendéggel, este pedig egy kis zenés műsor, nyolc óráig.

— És mikor van szabadidőm? — kérdezte mosolyogva a lányt.

— Oh, hát… — nézte zavartan az apró, fehér hajú öregasszonyt — kettőtől négy óráig csendes pihenő van.

— De kimehetek a szállóból, ugye?

— Természetesen, kísérővel tehet egy sétát a parkban, ha erre gondol, de mivel kezeskedünk az ön egészségéért, egyedül nem ajánlott…

— Értem — mosolygott a lányra —, akkor majd inkább bent maradok és pihenek ebben az időben. Kérem, ha lehet, ne zavarjanak.

— Oh, persze, természetesen. A gyógyszerei…

— Azokat majd magam intézem.

— De a lánya a lelkemre kötötte… — aggályoskodott a lány

— Ne aggódjon, kedvesem. És most, ha megengedi, ebéd előtt pihennék egy keveset.

— Hát persze! Nemsokára visszajövök — csukta be maga mögött az ajtót a lány.

— Alig várom — sóhajtott az asszony, majd az apró mobiltelefonért nyúlt, amit még az unokájától, Pétertől kapott. Ő volt a kedvence.

— Halló! Péter drágám? Akkor kettőkor várlak, jó? Igen, a park melletti földszinti szoba. Direkt azt kértem. Hozz egy sámlit azért, ahogy megbeszéltük! Csók drágám!

Mosolyogva tette le a telefont, majd felcsillanó szemmel lépett az ablakhoz.

Ebéd után alig várta, hogy visszajusson a szobájába. Szoros copfba kötötte fehér haját, hosszú ujjú fekete pólót, testhezálló pamutnadrágot vett fel. Kihalászta a bőrönd aljából a sportcipőt és felhúzta. Még csak le sem kellett hozzá ülnie. Kettőkor kopogtak az ablakon. Az izmos, jóképű Péter vigyorgott be rajta. Egyik kezében sámlit lengetett.

Az asszony kinyitotta az ablakot.

— Szia, Mami! Kész vagy?

— Halkabban, drágám, még meghallják. De lehet, hogy mégse, mert itt csupa nyomorult vénember van.

— Akkor te hogy kerülsz ide? — nevetett a fiú.

Az asszony tréfásan meglegyintette. — Én csak kívülről nézek ki nyomorult vénasszonynak, belül még mindig húsz éves vagyok, akárcsak te, drágám.

— Kívülről se vagy rozzant, Mami. Na, gyere, ugorj ki.

Az asszony odatolta az egyik széket az ablakhoz és fellépett rá, majd keresztül mászott az ablakon. Egy pillanatig lovagló ülésben ült a párkányon, majd jobb lábával rálépett a sámlira, s a ballal is hamarosan átlendült.

— Siessünk, csak négyig van időnk — mondta, miközben magára rántotta a narancssárga overállt, amit a fiú hozott.

A fal mentén kisurrantak a park felé, majd a terepjáróhoz mentek, amely az úton várakozott. Péter kinyitotta az ajtót, de az asszony eltolta a kezét.

— Pattanj be, drágám, be tudok egyedül is szállni — majd fellendült a magas ülésre.

Tíz perc múlva már az apró repülőtéren voltak, ahol öt másik fiatalember várta őket.

— Csókolom, Manyi néni! — kiabálták szinte egyszerre, mikor közeledett feléjük.

— Sziasztok, drágáim! Hoztátok a cuccot? — majd miután a hátára segítették a csomagot, mindannyian beszálltak egy motoros repülőbe.

Az asszony vágyakozva nézett le a térképpé zsugorodott tájra, mi hol zöld, hol barna foltokkal volt tarkítva. Amikor kigyulladt a zöld lámpa, a többiekkel együtt felpattant és a repülőgép nyitott ajtajához lépett.

— Hányadik lesz? — ordította az egyik nagydarab fiú, mikor az ajtóba kapaszkodva nekikészült az ugrásnak.

— A háromszázadik pontosan! — kiáltott vissza, s apró kék szeme elhomályosult a boldogság könnyeitől, majd széttárt végtagokkal szinte felfeküdt a levegőbe, s az áramlatok, mint egy apró pihét, felkapták, elengedték majd újra felemelték. Így játszott egy darabig, majd a hat fiúval összekapaszkodott. Pontosan érezte, mikor kell meghúznia az ejtőernyő kioldóját, de mint mindig, a legeslegutolsó pillanatra hagyta. Egy meleg áramlat felkapta, mielőtt kinyílt volna fölötte a szivárvány színeiben pompázó selyem, majd egy rántással lefékezte a zuhanást. Olyan boldog volt, hogy újra megélhette ezt az élményt. Mostanában mindig reménykedett, hogy nem ez lesz az utolsó. Egy pillanatra kicsúszott az egyik kezéből az ernyőt irányító fogantyú, így a megadott érkezési pont helyett elsodródott egy gazdaság felé, ami a repülőtér mellett volt. Mire sikerült újra megkaparintania a fogantyút, már vészesen közeledett a föld, és felkészült a landolásra. Mikor a hat fiú lélekszakadva odaért, egy óriási pocsolya közepén találták az asszonyt, aki úgy kacagott, hogy a nemrég még dagonyázó malacok megilletődve állták körbe, mozdulni sem mertek.

— Ez volt a legjobb! — fogta az oldalát, mikor lesegítették róla az ejtőernyőt.

 

— A Pályi Gazdaság dagonyázó disznói közé landolt egy ejtőernyős ma délután — mondta az esti híradóban mosolyogva a szőke bemondónő. — Sérülés nem történt, függetlenül attól, hogy az ejtőernyős hölgy már a kilencvenedik születésnapját ünnepelte nemrég. Saját bevallása szerint, ez volt a háromszázadik ugrása és reméli, nem az utolsó.

A hölgy nem járult hozzá, hogy kameráink előtt nyilatkozzon — fejezte be a bemondónő.

 

— Hallottad ezt, Ági? — kiabált át Péter a másik szobába — Hát tiszta hülyék az emberek, hogy ilyet megengednek egy öregasszonynak! Az a nő annyi idős, mint a mama!

— Mindjárt jövök! — szólt vissza Ági. — Anyut próbálom elérni, de azt mondják, pihen éppen. Szegénykém, kettő óta alszik, olyan, mint egy kisgyerek. Remélem, vigyáznak ott rá, hisz olyan törékeny szegénykém.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2018.03.17. @ 12:43 :: Braun Krisztina
Szerző Braun Krisztina 25 Írás

Gyerekkorom óta hol verseket, hol novellákat vagy regényeket írok. A toll illetve már a virtuális toll és papír az én kötőtűm a rágógumim. 55 éves vagyok, három szép nagylány anyukája. Tizenkét éve nem Magyarországon, hanem egy angol, tengerparti kisvárosban élek a családommal. Idős emberekkel foglalkozom, olyanokkal, akiknek már közel az eltávozás ideje. Tőlük tanultam meg angolul. A velük való beszélgetések feltöltenek, bölcsességük vagy gyermeki hozzáállásuk a világhoz inspirál, s amikor időm engedi, írok. 2O17-ben, a Magyar Irodalmi Ház pályázatának köszönhetően megjelent "A mandarin" c. írásom az Ezerszín c. irodalmi novella válogatásban. 2O18-ban a LiteraTúra c. irodalmi magazin által kiadott "Szavakból kazlat" c. irodalmi válogatásban is szerepelt a "Harmadik emelet négy" c. novellám, valamint 2O18-ban a Trívium Egyesület által kiadott 1OO mini történet c. novellás kötetben az "Áthajolt a korláton és..." c. novellám. A MIR (Magyar Irodalmi Rovat) online oldalán rendszeresen jelennek meg írásaim. A Facebook-on kezelt, valamint a Blogger oldalán "Amikor én még..." c. oldalaimon folyamatosan osztom meg novelláim, verseim. Saját könyvem csak magánkiadásban jelent meg  Tania címmel. Ugyancsak saját magam terjesztem a Sorscsapda című és az Olenka című könyveim. Havi rendszerességgel osztom meg írásaim az Ausztráliában terjesztett "Kultúra" c. magazinban. A Magyar Irodalmi Rovat online magazinba havonta publikálom az első közléses novelláim.