Vandra Attila : Joulupukki, badnjak, Mithra, napforduló… No meg Krisztus születése 5.

„Vigyen el Karacsun!” — egy orosz átok… Karacsun egy szláv isten volt, de szláv eredével nekem kételyeim támadtak… A képen Karacsun metamorfózisa… Gyed Morozzá)

 

A „Vigyen el Karacsun!” egy orosz átok, mert a szót halál értelemben is használták. Az átkozódás forrása, hogy Karacsun más néven Csernobog (Fekete Isten) az alvilág istene… Ő az, aki a téli napfordulókor „elviszi” a Napot. Ez a kapcsolat a karacsun és a téli napforduló közt. Ezért emlegette a Novgorodi krónika is ebben az értelemben!

Karacsun szláv istenről sok spekuláció született, de valóban nem sokat lehet tudni róla. Egyedül egy Helmold nevű szász krónikás említi a „Fekete Isten”-t egy szláv szokás kapcsán. Egyesek egyenesen megkérdőjelezik, egyáltalán létezett-e ilyen nevű szláv isten, és tiszta spekulációnak tartják a róla keringő állításokat. Szerintük Csernobog nem egyéb, mint a keresztény gondolkodásmód rávetítése a szláv pantheonra, amelyben meg kellett találni a „Sátán” (Diabol) megfelelőjét.

A szlávok hite szerint Dazboh napisten Hors, az öreg Nap alakjában járja télen az eget, egyre gyengül, majd meghal, de másnap Kolyada-ként (új Nap) éled újjá a téli napfordulókor. Innen a Karácsonynak a Koleda megnevezése a Baltikumban, és a karácsony utáni kolindálás/koledálás szláv- és román szokása, melyben felismerjük a dunántúli regölés párhuzamát.

A szlávok hite szerint a holt lelkek ilyenkor, a téli napfordulókor vannak a legközelebb hozzánk, élőkhöz, és épp ezért a temetőkben tüzeket gyújtottak, amelyeket egész éjjel tápláltak. Kissé úgy, ahogyan mi halottak napján… Igaz, mi beérjük gyertyával…

Csernobog/Karacsun mai ábrázolásain hol a rettenetes, farkasokkal és medvékkel körülvett Fagy Ápót, hol a szőrös, patás-szarvas Sátán alteregóját látjuk. Ám, ha az indoeurópai pantheonokban analógiát keresünk, sehol sem találjuk a halál- vagy a túlvilág (alsó világ) isteneinek démonizálását. A görög pantheon Hádésze nem gonosz, ő csak uralkodik a holt lelkek birodalma felett. A túlvilág, a holt lelkek ura csak a dualista (diteista) vallásokra, és az azokra támaszkodó világnézetekben válik gonosszá (például a dualizmust elsőként meghirdető zoroaszterianizmusban Ahura Mazda ellentéte, Angra Mainyu, vagy az ábrahámista vallásokban Isten és Sátán).  Csernobog/Karacsun mai ábrázolásai és mai percepciója valójában nem az ősi „pogány” isten valódi képe, hanem egy szinkretikus (több vallás elemeiből összegyúrt) figura, amelyre nemcsak a kereszténység Sátánról kialakított elképzelése, hanem az ősi vallások isteneinek démonizálása és üldözése is rátette bélyegét. Egyetlen isten van, és minden alternatív hit ellene elkövetett bűn, és a gonosz Sátán kísértése.

Miközben az ősi vallásokban a világ hármas tagozódása a holt lelkek alsó világa (underworld), az élő világ, és az istenek felső világa, a kereszténységben a holt lelkek két irányba mehetnek: a rosszak a Sátán uralta pokolba, az alsó világba süllyednek, míg a jók felemelkednek a mennyországba. Ezen gondolkodásmód ferde szemszögén keresztül az ősi szláv hitben a holt lelkek őrzője, az alsó világ ura egy gonosszá válik. Sajnos Csernobogról egyedül Helmold, egy szász szerzetes tesz említést. A többi csak spekuláció. Ám a Karacsun ünnepe létezett, és a téli napfordulókor ünnepelték. Minden szláv nép megőrizte nyelvi emlékeit, minimum a tájszólásban, ahol a Karácsonyt Karacsun (Kracsun, Korocsun, stb.) néven emlegetik, bármennyire is szorgalmazza a keresztény (ortodox, katolikus) egyház a Krisztus (kisded) születése (Bogzics, Rozsdesztvo, stb) nevek használatát. És fennmaradtak ezen ősi szláv ünnephez kötődő szokások is, a badnjak égetése (a Nap újjászületésének várása az „advent”), a koledálás (újévköszöntés) és a tűzgyújtás a temetőkben.

Az ősi Karacsun ünnep (valójában ünnepsorozat) tehát egyszerre volt a napforduló ünnepe, az új évé, de alkalom lehetett kapcsolatba kerülni a holt ősök szellemével. Ide pedig jól beillik a karácsonyi sólyomröptetés, hiszen őseink hitében a turul fel tud repülni a felső világba, és az élők hírnöke lehet az Istenek felé.

Ám bármilyen pánszláv (szinte minden szláv nép által — Macedóniától az Északi-tengerig — gyakorolt) szokás is, akadnak kételyek a szláv eredetével kapcsolatban. Éspedig pont a Karacsun neve az, amely kételyeket ébreszt.

A Karacsun név (személy, illetve földrajzi) ugyanis nemcsak a szláv nyelvterületen (valamint nálunk és a románoknál) gyakori, hanem a törököknél is. Mirefel neveznek el a mohamedán törökök egy gyermeket egy keresztény isten születésének ünnepéről? Jézus a mohamedán vallás prófétája is. Ott Isa a neve. De ha Norvégiában, Németországban és Franciaországban eltávolított keresztény jelképekre, és Tadzsikisztánban meglincselt Mikulásnak öltözött férfira gondolok…

E furcsa jelenség megértéséhez Csernobil régi neve (Karacsun) adja az ötletet. Csernobil jelentése fekete üröm. Régi (Karacsun) nevének eleje pedig „véletlenül” Kara, ami török nyelveken szintén feketét jelent. A „-csun”-ban viszont hiába keressük az üröm török nevét.

Ám a mongol-török (és magyar?) vallás, a tengrizmus már választ ad Karácsony szó valószínű eredetére. Kayra Kán, Gök Tengri, a teremtő isten fia elhagyta a Felső világot és leköltözött az alsó világba, az árnyak birodalmába. Kara-Kán néven is említik. Akad olyan kutató is, aki szerint Kara-Kán és Kayra Kán nem azonos, hanem egymás ellentétei. Kayra Kán a jóságos, Kara Kán a gonosz (ez már megint a dualizmus begyűrűzése!). Kara-Kánt Erlikkel az alvilág istenével azonosítják (egyesek szerint azonos az ősi magyar hit ördögével, ami utólag a kereszténység Sátán-képével mosódott össze). Bármi is legyen igazi énje és származása, Kara-Kán a tengrista vallásban az alvilág ura.

Kara Kánnal való kapcsolatot támasztja alá a tény, hogy a krími tatárok nyelvén karacsun „fekete halál”-t jelent, ugyanakkor a XIX. századi orosz etnográfusok szerint Karachun egy Simbirsk (Doneck) környéki gonosz szellem neve.

De Kara Kán miként vált K(a)rachunná? És mikor került a szláv mitológiába? Az utóbbira egyszerűbb a válasz. Mivel gyakorlatilag minden szláv népnél ismert, mindenképpen a szláv expanzió előtt, különben nem terjedt volna el mindegyik szláv népnél. Ez az észrevétel pedig valószerűtlenné teszi a honfoglaló magyarok szerepét az elterjesztésében. Hasonló okból kétes a bolgárok és az avarok szerepe is. Ám a hunoké már nem. Előttük pedig a történelemnek nincs tudomása más török (tengrista hitű) népről, melynek ekkora hatása lehetett a szlávok mitológiájára. Atilla egykori birodalma magába foglalta az akkori szlávok lakta területet…

Az első kérdés megválaszolásához vissza kell térni a hunok őseihez, a xiungnukhoz, kiknek vezetőit nem a káni vagy kagáni cím illette meg, hanem a csanyu (angol helyesírással chanyu). Kara-Chanyu ünnepéből már nem nehéz kikövetkeztetni Karácsonyt…

Van még egy érv, ami Karácsony szó török eredetét véli alátámasztani. Kara nem csak feketét, hanem földet is jelent török nyelveken. Akkor pedig Kara-Kán valójában nem is Fekete Isten, hanem a Föld Ura. Karacsun-nak van még egy jelentése, éspedig a karácsonykor felszolgált kalács neve. A koledálás egyik célja pedig a következő évi termés gazdagabbá tétele…

Török eredetű-e, ünnepet takar-e Karácsony? Az előbbi eszmefuttatás csak arra meggyőző, hogy számba kell venni, mint lehetőséget, de nem minden kételyt kizáró, bizonyító erejű. Valószínű, egy szinkretikus jelenséggel van dolgunk, melybe az ősi szláv hitvilág feltehetően a tengrizmussal is keveredett egymást befolyásolva, melyre aztán a zoroaszterianus, mithraimus és kereszténység fekete-fehér (jó-gonosz) gondolkodása tette rá a habot.

December hava egy hosszan tartó ünnepségsorozat lehetett, melyben keveredett:

– Az északi népek aggodalma a Nap „haláláért” (lásd badnjak, Yule log) és mágikus rítusok a Nap feltámasztásáért.

– Az öröm a Nap feltámadásáért és az új év kezdete, mely helyet adott az ünneplésnek (feast), vidámságnak, mágikus erejű jókívánságnak (Koledának).

– Mágikus rítusok (jókívánságok) a jövő évi termés „javításához” (regölés).

– Lehetőség az ősökkel való kapcsolattartásra (halottkultusz — temetőkben gyújtott tüzek — világítás), az alsó világ istenének (Erlik, Karacsun, Csernobog, Ay Ata, stb.) és az ősöknek a kiengesztelése, mely rituálékba jól beleillik a kerecsenröptetés is. (A sólymokról és konkrétabban a turulnak (szent madárnak tartott) kerecsenről (szlávul Korocsun) eleink úgy hitték, kapcsolatot teremt a felső világ isteneivel.

– A Fagy Urának (Ayaz Ata, Gyed Moroz, Korocsun) kiengesztelése.

– S mindez kiváló alkalom az ajándékozásra… ünnepi vagy rituális ebéd/vacsora elfogyasztására (Lásd korocsun-kalács).

Hogy eleink tudatában a Karácsony nem tisztán Jézus születését jelentette, a magyar nyelvben megtalálható Nagykarácsony és Kiskarácsony kettős ünnepe is alátámasztja. Eredetileg az új évet Krisztus Születésétől (december 25.) számították, de Gergely-pápa 1582-es naptárreformja után a két ünnepet kettéválasztották. Miközben a balti-szláv népek és a román változó módon vagy a karácsonyt (litvánok) a karácsonyi énekeket (románok), a napfordulót (bulgárok), vagy az új évhez kötődő szokásokat nevezik koleda, colindă, stb. szóval, mi hagyományosan Krisztus születését (Nagykarácsony) és az új évet (Kiskarácsony) is Karácsonynak nevezzük, megőrizvén az egykor közös ünnep emlékét.

De mi köze Jézus születésének az ajándékozáshoz? Miért kell egymást megajándékozni a Megváltó születése napján? A keresztény hagyomány szerint a Napkeleti bölcsek (téves elnevezéssel a Háromkirályok, mert a Biblia nem nevezi őket királyoknak), vagyis Gáspár, Menyhért és Boldizsár Máté evangéliuma szerint (Mt 2.1—11) aranyat, tömjént és mirhát ajándékoztak az újszülött Jézusnak. Ez hihető magyarázat, de a téli napfordulói ajándékozás a kereszténységnél régebbi hagyományokra épül. A politeista Rómában a Szaturnáliák idején is szokás volt az ajándékozás. A skandináv népek Yule ünnepségsorozatától se idegen. Az altáji (mongol és török népek) téli napfordulói Nardogan (Nap születése) ünnepén egy szent fa alatt (karácsonyfa?) ajándékokat (áldozatokat) helyeztek el az Isteneknek. Muazzez Ilmiye Çığ török régész és sumerológus szerint a szokás már a suméroknál is létezett. A (muszlim) perzsák Shab-e-yalda ünnepén megajándékozzák egymást. Hogy az ajándékozás eredetileg nem annyira Karácsonyhoz, mint a napfordulóhoz kapcsolódott, az egykori Luca-napi ajándékozás szokása támasztja alá. A Gergely naptárreform előtt a napforduló december 13-ára esett (a Julianus-naptár szerint). Utólag ez karácsonyi szokássá (is) vált.

A karácsonyi ajándékozás kialakulásában nagy szerepe volt Luther Mártonnak. A Reformáció betiltotta a „szentek” imádatát, így megpróbált véget vetni a Szent Miklós kultusznak is. Luther 1535-től állította az ajándékosztó Szent Miklós helyébe a „szent Krisztust” (Heiliger Christ) — amiként ezt Becker-Huberti írja.

Mivel az ajándékozás hagyományát nem lehetett betiltani, az ajándékozás Jézus születésének napjára tevődött át, és többé nem Szent Miklós (Mikulás) osztogatta az ajándékokat, hanem Karácsony Apó (Father Christmas, Moş Crăciun) illetve Jézuska (vagy Angyalka). A katolikus vidékeken viszont a Mikulás (Sinter Klaas, Santa Klaus, stb) hagyománya megmaradt. Így alakult ki a tudathasadásos Mikulás-Karácsony Apó (Santa Klaus —Father Christmas) (vagy inkább ikerpár?) aki(k) kétszer is hoz(nak) ajándékot, s e szokás aztán elindult világhódító útjára, hozzánk Mikulás csak a XIX. században érkezett meg, Olaszországba még később. Ott egy jó boszorkány Bufana hozta az ajándékokat még a XX. század végén is, és nem Karácsonykor, hanem Vízkeresztkor.

Mindenesetre nálunk a karácsonyi (vagy téli napéjegyenlőségi? — lásd a Luca-napi ajándékozás) ajándékosztás hagyománya több évszázaddal megelőzte a Mikulás-napit, ahogy Galeotti is írja a XV. században.

Léteznek „igazi” keresztény szokások és hagyományok is, melyek valóban Krisztus születéséhez kapcsolódnak: Adventi koszorú, Bethlemezés, a karácsonyi éjféli mise, jászol állítás. Mások, mint a Luca széke, regölés, aprószentek napi vesszőzés, fagyöngy, és a karácsonyfa már nem annyira…

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 713 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.