— Itt most megkávézunk urasan! — mondta a férfi, fordult az öregasszony arca felé, hogy közelről lássa, ő milyen képet vág az ötletéhez.
— Igen erősen szeretem az automatakávéját! — tromfolt rá a nő a kávémeghívásra.
— Ám ez igencsak gyenge kávét ád! — mentegetőzött az öregúr és megigazította a mellényét a fürdőköpeny felett.
— Úgy-úgy, igen erősen szeretem a gyenge kávét, az erőset már meg sem is bírom inni, tudod, a szívem megdobogtatja — válaszolta az asszony, belesimított ősz hajába, úgy, mint máskor is, amikor zavarban volt.
— Legalább az! — hunyorított huncutul a férfi.
— Inkább gatyát vettél volna magadra, minthogy megfázol itt a csupasz…, na a lábaid, majd megfáznak. Így is van elég bajod, még ráfázol!
— Most akkor kávézunk, vagy ruha leltározunk? — tréfált a vénember.
Kezdte volna az automatába dobálni az aprópénzt.
— Hagyjad csak, majd én kaparok elő aprót, amit az előbb adtam, majd jó lesz, míg itt bent leszel. Tényleg, mit mondanak az orvosok, meddig kell itt lenned? — kérdezte az öregasszony az öregembert, hangjában kis remegéssel, félve a választól.
— Itt leszek egy ideig, úgy gondolom. Infúzióval üzemel már csak ez a tragacs testem.
Könnyes szemmel néztek össze. Nem szólt egyikük sem, az asszony keze sem kotorászott a pénztárca mélyén apróért. Dermedt csend támadt, ez a csend úgy zárta be őket egy moccanatlan percre, mintha el sem válnának, és el sem váltak volna soha, pedig kapásból egyik sem tudta volna megmondani, hogy harminc, vagy harminc-valáhány éve tépték szét a házasság kötelékét.
— Adod akkor? — noszogatta a nőt a férfi.
Az öregasszony egyenként nyújtotta az érméket. Az öregember egyenként dobálta az automata nyílásába.
— Ötven, meg ötven, meg húsz… — számolta a nő.
— Te ez a gép nagyon különös, nem hallatszik ki belőle, amikor leesik az érme! — szólat meg az öregúr.
— Sőt, ki sem írja az összeget! — apellált az öregasszony a kijelzőhöz közel hajolva.
— Százhúsz! — vágta ki a leolvasás eredményét a férfi.
— Csörrent is! — kacagott fel a nő.
Tekintetük egymásba fonódott, csilingelő nevetésük úgy szállt, úgy csengett-bongott a fehérre meszelt falak között, mintha utat keresne felfelé Istenhez, fel-fel, egészen a mennyekig.
— Még ketten meg tudunk venni egy kávét! — jelentette ki a vénember nevetős szemeivel kacsintva.
— De kettő kell! — tromfolt újra a vénasszony, bár a kacagás derűje még beragyogta az arcát, mégis próbált komoly- és megfontoltnak látszani.
— Te hallgatod, hogy csörren-e, én meg nézem, hogy kiírja-e! — rendelkezett a férfi, aki a kávémeghívással köszönte meg az elvált feleségének a kórházi látogatását.
Újra felcsendült kettejük nevetése, olyan egyszerre, olyan egyformán, olyan egy kottára, mintha mindig összehangoltan nevetnék ki a gyámoltalanságukat.
A lépcsőfordulóban három férfi állt moccanatlan, mintha egy-egy Rembrandt képrészletről adnának elő élőképet, figyelték a két öreget, talán döbbenten, talán csodálkozva. Az öregasszony nem látott odáig, hogy leolvassa az arckifejezésüket, az öregember meg nem hallotta, ha mondtak is valamit. Nem is törődött velük egy pillantásnál többet egyikük sem.
— Te ez a gép, ez szeret téged! Nézd, milyen bőségesen ontja a kávét, már a pohár oldalán folyik le a többlet! — szólt áhítattal a férfi.
— Na igen, mert nem vettük ki belőle az előző kávét és rátöltötte a másodikat! Te! Nekünk még mindig egy kávénk van!
Újra felnevettek, olyan tiszta, olyan örömteljes nevetéssel, mintha valami csoda történt volna. Mintha ők ketten csodát tettek volna.
— Megisszuk ezt az egyet ketten — szólt az asszony —, poharunk kettő van!
Miközben kortyolgatták a közös kávét, elmerengve megszólat az asszony.
— Tudod, most látsz utoljára… — rápillantott az ’egyszer-volt’ férje arcára, meglátta rajta a ború árnyait, amik kirajzolták a keserűség vonalait, ráncait… őszen! — Befestetem a hajam barnára ma délután!
A beteg férfi az asszony kezét két tenyerébe fogta, nézte a gyűrűsujjon a másik férj gyűrűjét.
— Minek? Minden úgy jó, ahogy van — sóhajtotta.
Az asszony tétován elhúzta volna a kezét, majd mégis megszorította a ’hol-nem-volt’ párja kezét.
— Míg tudunk nevetni, minden jól van, ahogy van. Menj. Menj békével! — mondta az asszony.
— Letéptem ezt a hangaszálat, már tudhatod… — súgta a férfi a nő fülébe.
— Tudom, megyek — válaszolta halkan, fáradt mosollyal, párás szemeit elfordítva az öregasszony. A falhoz támasztott botjáért nyúlt. — Nous ne nous verrons plus sur terre — mormogta maga elé, míg kibotorkált a jeges, viharos szélbe. Az ajtót gyorsan csukta be maga után, meg ne üsse a hideg szél a beteg öregembert, ott a rozoga kávéautomata mellett.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: SV
