Az őslakosok
Az európai sztereotípia szerint az aborigének fekete bőrű, fehérre meszelt, ágyékkötőt viselő, elmaradott vademberek, akik a pattintott kőkorszak szintjén rekedtek, mert fejlődésre nem képesek.
A maori in(?)kultúrával való találkozásunk óva intett, és elutazásunk előtt kíváncsian böngésztem az internetet, mit tudhatok meg róluk. Tényleg nem ismerték a fémeket, sem az írást, nem lovagoltak, nem voltak „országaik”, uralkodóik, nem ismerték a mezőgazdaságot, az állattenyésztést, nem voltak a polinézekhez hasonló kiváló tengerészek… Szóval elmaradott vademberek voltak… Vagy mégse?
Valamit kifelejtettem… Piromániások is voltak! Horrorisztikusnak tűnnek az ausztrál erdőtüzekről szóló képsorok a hírműsorokban… Az aborigének tudatlanságukból(?) adódóan, az erdőtűz veszélyeivel nem számolva még időnként fel is gyújtogatták a kevéske erdőt, ami e földrészen található. Micsoda oktalanság!
Az első kérdőjelet a vallás és hitviláguk, társadalmi szerveződésük, törvény és taburendszerük komplexitása és művészetük tárja elénk. E „kezdetleges” életmódból hogyan emelkedtek ilyen társadalmi szintre? Ez lenne az egyetlen példa az emberiség történetében ilyen jelenségre.
Az első kérdőjelet megerősítendő, Ausztrália gyarmatosítása nem ment túl könnyen. Az első telepesek 1788-ban Bottany Baynél próbáltak megtelepedni. Lovaik voltak, fém szerszámaik, európai kultúrájuk és ismereteik, mégis szinte éhen haltak, de szerencséjükre 1792-ben megérkezett a „felmentő sereg”, a második flotta, amely élelem utánpótlást hozott magával. És ők nem az ausztrál sivatagban, hanem a viszonylag dús növényzetű tengerparton próbáltak megtelepedni… Jelenleg, a modern időkben, a tengerparttól maximum ötven kilométerre él a lakosság 81%-a. Ezzel szemben a kontinens területének mintegy 70%-án a népsűrűség 0,1 /km2, vagyis minden tíz négyzetkilométeren csak egy ember él (a lakosság 0,8%-a). De az aborigének azt is belakták… Ezzel szemben (számos hasonló példa egyikeként) az 1864-es kísérlet a mai Darwin közelében való megtelepedésre (Északi Terület) kudarcot vallott, a gyarmatosítók elhagyták a települést. Csak 1869-ben sikerült megalapítani Darwint (akkor még Palmerston néven). Hasonló sorsra jutott Tasmánia első települése, Risdon is. Az első Victoria állambeli település. Botany Bay környéke, ahol az első ausztrál gyarmati települést próbálták létrehozni, az aborigének által évezredek óta lakott terület volt. A dús növényzet ellenére kénytelenek voltak lemondani a tervről. És hasonló példák tízeit lehetne sorolni…
Már James Cook is leírta, s utána több felfedező-úttörő is az aborigének azon szokását, hogy időnként felgyújtották az erdőket. Szándékosan, kétség nem fért hozzá. Mi volt e pirománia oka?
Az európaiak csak sokára, jó néhány szomorú tapasztalat után jöttek rá, hogy e piromániának oka van. Az első európai telepesek dús fűvel borított réteket találtak a kontinens parti övezetében. Úgy gondolták, remek legelők és termő területek lesznek. Így elűzték az őslakosokat, s mezőgazdasági területekké próbálták alakítani e dús legelőket. Aztán egyrészt megkezdődött a nagy csata az újraéledő erdő ellen: a mezőgazdászok csatája a magjaikból kikelő „feléledő” fák és bokrok ellen. Másrészt néhány évvel a piromániások távozása után sorban gyulladtak ki a spontán erdőtüzek, és lángok martalékává lettek termőföldek, állatkarámok és házak… Csak 1974-75-ben százhúsz millió hektár vált a lángok martalékává. Számos egykori „legelő” helyét azóta visszahódította az erdő… Így például Tasmániában a Surrey Hillsen 1827-ben kezdték meg az állattenyésztést, de tizennyolc év után feladták az esélytelen csatát a tüskés bokrokkal ott, ahol az aborigének évtízezredek óta megéltek…
Csak nemrég kezdték az „okos” fehérek újraelemezni az első telepesek idejéből származó leírásokat. Rájöttek, az aborigének piromániája mindig az esős évszakban „támadt fel”, amikor nem állt fenn annak veszélye, hogy az (erdő)tűz ellenőrizhetetlenné válik. Sakktáblaszerűen égették fel a területeket, három-négy évben egyszer. Ezáltal megelőzték a száraz évszakban keletkező spontán erdőtüzeket. Ennél is több, a felégetett területeken a következő évben gazdagabb volt lett a fű… Így el tudtak szaporodni azok a növényevők, amelyek fő húsforrásukat képezték. Ráadásul sok olyan növény is könnyebben elszaporodott, amelyik táplálékukat képezte… Az esőerdőkben kevés élelem termett számukra.
Ahogy az aborigéneket elűzték földjeikről, hamarosan több tíz állatfaj pusztult ki a tűz hiányában meg nem újuló természet miatt. Néhány példa: a sivatagi bandikut, Alice Springs-i egér, a sivatagi patkánykenguru…
Érdekes egy állattenyésztés ez. Nem kellett karám, se juhász, csak elszaporodtak az állatok, amelyekre vadásztak… Igaz, feltehetően hozzájárultak mások, mint például az óriás wombat, a diprotodont kipusztulásához, tönkretéve az élőhelyüket. De a többivel évtízezredeken át fenntartható egyensúlyt alakítottak ki, amíg meg nem jelent az „okos”, kulturált fehér ember „kikupálni” őket.
Egy különös mezőgazdaság
Ha európai értelemben nem voltak mezőgazdászok, nem szántottak, vetettek, nem alakítottak ki monokultúrákat, valójában tettek róla, hogy kedvenc tápláléknövényeik elszaporodjanak. Ugyanakkor nem is „arattak” európai módon. Nem merítették ki a területet. Például, amikor kiástak egy jamszgyökeret, belőle két darabot visszatemettek, így a következő évben, ismét volt, amit összegyűjtsenek. Az Északi Terület (NT) első telepesei hatalmas kiterjedésű jamsz-mezőkről számoltak be. (Gyomos, sic…). Azóta eltűntek a jamsz-mezők…
Az ausztrál vadköles nem alkalmas a termesztésre, mert nem egyszerre érik. Az aborigének így is megtanulták felhasználni. Zölden, de már kalászosan szedték össze, kévébe kötötték s idővel a mag megérett és kipergett egy helyre…
A bunkóspálmafélék, helyesebben cikászok (Macrozamia — angolul cycad fruit) mérgező növények. Gyümölcsük mégis az aborigének egyik fő növényi tápláléka volt. Az évezredek során megtanulták méregteleníteni…
Ezek ismeretében már nem meglepő az a taburendszer, ami ezt az életmódot kiegészítette, és amely a fajok kihalását veszélyeztető túlvadászatot tiltotta. Az aborigének tehát, akik negyedévente 4-500 km-t vándoroltak, és ez alatt 2500 km2 területet bejártak, nem egyszerűen gyűjtögettek, hanem kultiválták, és ugyanakkor védték a természetet. Hiszen egy-két, három év múlva visszatértek ugyanoda, s nem volt számukra mindegy, mit találnak. Ha a Csuklyonka, gyermekkorom egyik kedvenc kirándulóhelye egykori erdős oldalaira gondolok… (Ma siralmasan csupasz… erdő-vadgazdálkodás). 
Nomádok… Kissé negatív mellékzöngéje van a mi kelet-európai kultúránkban e szónak. Erre is rá lehet cáfolni. Nem mind voltak nomádok…
A Condah tó mellett élő Gunditjmara kultúra egykori lakóhelyén a „kultúrált” fehér telepesek a XIX. században elkergették a „vadakat”, majd lecsapolták a környéket, hogy a mezőgazdaság számára megfelelővé tegyék a talajt. Aztán e kísérlet kudarcba fulladt… Heather Builth napjainkban figyelt fel a környéken levő kövek túlságosan is rendszeres elhelyezkedésére. Egy méter magas, háromszáz yard (270 m) hosszú kőfalakat talált.
Számítógépes szimulációval újra „feltöltötte” vízzel a környéket, és egy egymással közlekedő mesterséges tavak rendszerét kapta, amelyeket kanálisok kötöttek össze, és amely 75-100 km2-t foglalt el! E rendszer egy 8000 éves akvakultúra, amelyben angolnát tenyésztettek! Az építmény korábbi a legrégebbi egyiptomi építményeknél! És a tórendszer körül épületek alapjait is megtalálta. A Gunditjmara nép nem volt nomád! 
S ha ez nem elég egy másik ausztrál államban, Új-Dél-Walesben(NSW) Brewarinában, a Barwon folyón is találtak angolnacsapdákat…Nem egyedi ismeretről van tehát szó.
A világ legelső csillagászai?
A Wurdi Yuang XIX század óta (1835) ismert (a területnek egyetlen, európai származású tulajdonosa volt). 1927-ben már írtak róla, de jelentőségére csak 2013-ban derült fény. A Wurdi Yuang első látásra nem több, egy vízcsepp körvonalaiban elhelyezett kövek-sziklák rendszerénél. Főtengelye ötven méter, másik átmérője harminc méter, és körülbelül száz darab kőből áll. A kisebbek húszcentis kődarabok, a nagyobbak elérik a huszonhárom tonna súlyt! Igazi megalitikus építmény!
A vízcsepp két oldala a lenyugvó Nap irányát jelzi (maximum 1-2 fok eltéréssel!), a téli illetve a nyári napforduló idején! A „csepp” felezővonala pedig a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején lenyugvó Napra mutat! Ez az ausztrál Stonhenge! Ám miközben Stonhenge-t i.e. 3100 körül kezdték építeni, és i.e. 2500 körül nyerte el rendeltetését, Wurdi Yuang egy évszakok változását jelző 10-20000 éves naptár! (A keletkezésének pontos dátumát nem sikerült meghatározni — egyelőre). Ausztrália más részein is találtak hasonló jelentésre utaló kő-rendszereket (de egyik sem ennyire egyértelmű). A hitviláguk tele van olyan történetekkel, amelyek a csillagokat, azok járását, a Holdat és fázisait, a napfogyatkozást, a Jupitert és a Vénuszt írják le. A yolnguk ismerték a Hold és az árapály közti kapcsolatot. A boorong nép beépítette mondáiba az Éta Carinae csillagköd 1840-es kitörését! Ez pedig az égbolt magas-fokú ismeretére vall. Az aborigének lettek volna a Föld első csillagászai?
Ray Morris erről így vall: „Tiszta éjszakán nagyjából húsz csillagot ismerek fel. Bill Yudumduma Harney nagyjából háromezret. (…) Én Cambridgeben és Menchesterben tanultam asztronómiát. Bill egy elzárt aborigén faluban nőtt fel, és a csillagászatot „a vadonban” tanulta meg.”
Az egykori 250-300 aborigén nyelv közül már csak tízet beszélnek aktívan… A nyelvvel a szájhagyomány is feledésbe merült.
A legrégebbi bizonyíték csak azt igazolja, legalább annyi ideje ismerjük, de azt nem, hogy azelőtt nem ismerhették… A szájhagyomány útján terjedő ismeretekre fokozottabban érvényes… Verba volant scripta manent… Egy analógia ennek igazolására: A Fehérlófia típusú mesék legrégebbi fennmaradt változata egy XVII. századi tibeti mese. Ebből egyesek sietve levonták a következtetést, hogy onnan terjedt el szerte a sztyeppén, Mongóliától Magyarországig, s ott „megállt”. Ám a mese a sámánizmus (sámánhit) gondolatvilágát idézi, a táltos-kám-sámán révülését és „túlvilági” harcát az szimbolizálja, nem születhetett a buddhizmusban. Gyökerei sokkal régebbiek, akár több ezer évesek is lehetnek. Egy másik példa. A legrégebbi hímes tojás ezer éves, ám festett-hímzett agyagtojásokat már a Cucuteni-Trypilian kultúrához tartozó sírokban (i. e. 5200-3500) találtak. Feltehetően már akkor festettek igazi tojásokat is, de nem maradtak fenn, mert a tojáshéj könnyen elbomlik a talajban.
Ami közös az észak-eurázsiai (ural-altáji) és aborigén mitológia között, hogy a legendákat kivetítették az égre, és a történetek a csillagok-égitestek mozgását szimbolizálják. Csak még egy példa: amikor a Nap az „égi szarvas” (az Orion) szarva közé kerül, akkor van a téli napforduló. Ez az égre vetített legenda elem a szibériai evenkik és a sumérok legendáiban is megjelenik. Léteznek ilyen véletlenek? Vagy ez a legenda több mint 40000 éves lenne? (Akkor váltak el a közel-keletiek és a mongoloidok útjai… ) Az Orion csillagképet mind a görögök, mind az uráli népek „Vadász” néven emlegetik. Az aborigének is. A Pleiades csillagképet (amelyet mi Fiastyúk néven ismerünk) a görögök is, az aborigének is hét nővérként ismerik… Lehetnek ilyen véletlenek?
Ami vitathatatlan: az aborigén „vademberek” komplex csillagászati ismeretekkel rendelkeztek. Ismereteik és tudásuk jókora része sajnos feledésbe ment, manapság próbálják rekonstruálni ezen ismereteket, és egyre nagyobb csodálattal adózunk e kultúra iránt…
Legutóbbi módosítás: 2017.09.12. @ 11:40 :: Vandra Attila
