Könyvelő volt egy tekintélyes vállalatnál, amikor kisfiával egyedül maradt. Megözvegyült? Elhagyták? Soha nem beszélt róla.
Dolgozott, nevelte gyerekét a precíz rendben és ragyogóra takarított kétszoba-hall-ban, a harmadik emeleten, amit megmászni a cekkerekkel, néha felért némi Himalája túrával. Feketehumora mellett átsegítette minden nehézségen a feladat, hogy ebből a fiúból embert neveljen. Hogy két lábbal áll a földön, az kissé faramucin hangzott, mert kétoldali csípőficammal jött a világra, amit rendbetettek ugyan, de a strapa nem használt neki. Hamar szerzett ortopéd barátot, mert az első vizsgálatok során már ellenállhatatlan egyénisége vonzotta az orvost, ápolót, mint a vele bármilyen kapcsolatba kerülő embereket.
— Médi, ezt nem ússza meg két protézis nélkül.
— Ne vicceljen, dokikám, mi lesz a gyerekkel, míg én kórházban üdülök?
— Nem olyan kisgyerek az már… Akkor mi lenne vele, ha maga nem tudna lábra állni!?
Így történt, hogy egymás után mindkét csípőjébe protézist ültettek be, amivel vígan cipelte tovább a cekkereket és fényes rendet tartott a lakásban Médi. Egyszerre volt Vaslady, Gelsomina és örök gyerek, Péter imádta, mindent meg tudtak beszélni ketten. Jól tanult a fiú, közben anyja hajlamosnak érezte őt a zene világa felé fordulni, nem ellenezte, de kihasználva mozgékonyságát, afelé terelgette, külön tornaórákra is járatta, nehogy gyenge fizikummal kelljen majd élnie. Az edző nemsokára olyan finom mozgásokat fedezett fel a fiúban, hogy művészi-tornára javasolta. Innét szinte egyenes út vezetett a balettintézeti felvételiig.
Büszke volt a fiára, nem számolta, mindez mibe került neki, amikor először látta a színpadon. Nem zúgolódott, amikor ővele majdnem egykorú énekesnővel költözött össze, csak fájt, hogy elment, tudta, túl sikeres az a művésznő, visszajön Péter. Jött is, előbb az elhagyottak bánatával, azt kúrálni, majd nemsokára újjászületve, bemutatni fiatalka feleségét, aki gyönyörű kislány unokával ajándékozta meg Médit. Boldogsága kiteljesedett, a gyerekek tőle nem messze vettek lakást, és az unoka egyre többet lehetett vele. Rémült kis arcát látta meg először, amikor az első protéziscsere-műtét után az altatásból felébredt.
— Jaj, Médi mama, azt hittem, meghaltál, hogy mertél így megijeszteni!
Zsanika és ő együtt bohóckodtak, járták a várost, takarítottak otthon és imádták Pétert.
Tizennégy éves lett az unoka, akkor szólt bele életükbe a végzet.
A jóbarát orvos nevét írta ki a csengő telefon.
— Médi, jöjjön be hozzám az osztályra, fontos mondanivalóm van.
— Nem mesélne inkább a telefonban? Itt van nálam Zsanikám…
— Nem. Be kell jönnie! Hívjon taxit!
A kislányt szülei lakásáig vitték, megvárta, míg a kapuból nevetve visszaintegetett, mielőtt beszaladt. A hívástól fél óra múlva érkezett a főorvos szobája elé.
— Most a szokásosnál is erősebbnek kell lennie, Médi. A fia megsérült… ne, ne ugráljon fel — nyomta vissza a székre. — Autóbalesete volt, de él. Én most átkísérem a balesetire, de előbb hívja fel a menyét, én nem tudom a számát.
— Ihatok ebből? — intett a kancsóra, és választ nem várva kicsit a pohár mellé lötyögtette a vizet.
Az ágy mellett, mintha nem vele történne, amit lát, türtőztette magát. Péter eszméletlennek látszott, csövek lógtak mindenütt, kék foltok kezein, arcán.
— Mennyire súlyos? — csuklott el a hangja.
— Még nem tudjuk… a gerince sérülésétől függ…
— Jaj, neee! — akadt el a lélegzete. — A tánc az élete!
— Tudom.
Két hét múlva arcára kövült kifejezéstelen mosollyal ült Médi a kerekesszék mellett… Péter az élettelen lábait nézte, míg halkan megszólalt:
— Ugye tudod, hogy nem akarok élni?
Mit lehet erre válaszolni? Álságos vigaszokat? Kerekesszékben, de tiszta fejjel a bepelenkázott negyven éves fia… Hazudjon neki rózsaszínű felhőt? Nem hülye, csak deréktól béna! A pszichológusnőhöz vágta a vesetálat, amikor az megemlíteni merészelte a sok sorstársat, akik… Tőle sem a továbbélés lehetőségeire vár kioktatást. Semmit sem vár.
— Menj el, Médi!
— Biztos?
Keskenyre zárt szája volt a válasz.
Hazafelé menet vett hat üveg sört, nem ismerte a márkákat, mindegy is.
Egymás után bontogatta, undorítónak találta, de itta, itta… aztán rohant a fürdőszobába megszabadulni tőle. Másnap, harmadnap is bement a kórházba és útközben megvette… már nem is találta olyan undorítónak.
Csengett a telefon.
— Ki vagy? Vica? Mit akarsz?
— Nem vagy jól? Gondoltam, beszélgethetnénk…
— Miről?
— Ami neked jó. Senkit nem engedsz magadhoz…
— Semmi se jó! Érted? Hagyjatok engem békén — és lecsapta a kagylót.
Hajnalban is csengett. Nem vette fel, rá se nézett a kijelzőre, de újra kezdte két percen belül. Akkor józan volt még… megnézte.
— Jó reggelt, doki! Csak akkor mondja, ha csoda történt! Hajlandó már elfogadni a terápiát?
— Médi! Jöjjön be.
…
Hisztérikus zokogást visszhangzott az osztály, hallotta már messziről. A menyét egy nővér támogatta ki… a lányka két kezét térdei közé szorítva ült, húzta össze egész kicsire testét, láthatóan sokkot kapott, tágranyílt szemmel bámult a semmibe. Az ágyon kisimult viaszarccal feküdt Péter.
— Kisfiam! — torzult el Médi arca.
A főorvos megfogta kétoldalt a vállát.
— Most sírjon, sírja ki végre magát, de ne érte, hanem önmagáért. Tudnia kell, hogy sok vérrög bolyongott a baleset óta, aztán egy úgy döntött, megváltja Pétert.
…
A temetés után elmondta az orvos-barát, milyen belső sérülései voltak, amikkel együtt a deréktól bénult teste és a gyógyíthatatlan lelke nem bírta volna soká a szenvedést.
— Zsanikára gondoljon, maga az erősebb, a gyerek képtelen egyedül feldolgozni a történteket… Úgy látom, az anyja alkalmatlan ebben segíteni.
…
Teltek az évek. Zsanika az iskolából mindig előbb Médihez ment, néha nála is aludt, az anyja egyszer-egyszer telefonon megkérdezte, ott van-e a gyerek, aztán járta a maga útját.
A gimnázium komoly tanulást követelt, fogytak az ottalvások, majd a látogatások is. Még az is felmerült, hogy anyja új barátjával Svájcba költöznek… Médi tovább cipelte a cekkereket, de csak magának, és ha leesett a hó, a bezártságot nehezen tűrő Médi nem mert kimozdulni… no, ekkor kezdett újra inni. Saját magát is próbálta leszoktatni, gyógytornára, masszásra kért beutalót, elviselhetetlen fájdalmait enyhíteni. Újra cserélni kellett a csípőprotézisét, de figyelmeztette az orvosa, több cseréről szó nem lehet, ezután csak a kímélet segít.
— Szia, Médi! Rég hallottalak… — óvatoskodott Vica a mobilon, mert barátnője néha nem volt csevegésre alkalmas.
— Nem is hallhattál, kórházban vagyok.
— Mi történt?
— A hokedliről nem értem el a gardróbot, rendet akartam rakni, rátettem a puffot és az lefordult velem.
— Megőrültél? Miért nem vártad meg Zsanit?
— Két hete nem láttam, a szomszéd hozott be… de mikor voltam én normális?
…
Érettségi után nem tanult tovább az unoka, pénzt akart keresni. Dolgozott itt-ott, fel-felszaladt a mamihoz, segített ezt-azt, jókat bolondoztak is, aztán hetekre eltűnt.
Végül egy legalább tíz évvel idősebb férfit hozott bemutatni, bejelentette, hogy szerelmes. Médi Gelsomina arcot öltött, nem szólt, de ez elég volt a lánynak, hogy hónapokra eltűnjön. Nem is jelentkezett addig, míg egy normálisnak látszó fiúra nem talált.
…
Vica fél évig többször próbálta hívni vezetékesen, hosszan kicsengett, de nem vette fel senki. Mobilja ki volt kapcsolva. Csak nem halt meg ez a nő? — töprengett. Zsanit sem érte el.
Hanem egyszer csak Médi kereste Vicát.
— Hála Istennek, már agyon aggódtam magam! Hol voltál?
— Hol vagyok, azt kérdezd. Idősek otthonában — és megnevezte az intézményt.
Vica elámult, de visszafogta magát.
— Hogy intézted, és miért?
— Intézte a fene, majd egyszer elmesélem, de innét csak röviden lehet beszélni, majd hívjál ezen a számon — és beolvasta.
Vica előbb megkereste azt az otthont a neten, ötcsillagos, elegáns apartmanok, hat millió a legolcsóbb beugró, gyönyörű környezet, de van ápolási osztály is.
Három-négy telefon után kibontakozott a történet.
Médi valamiért ismét kórházba került, nyugtatózták, és valahogy azon kapta magát, hogy egy háromágyas idegen szobában ébred, két ismeretlen öregasszony lesi, mikor tér magához…
— Mit mond Zsani? — kérdezte Vica.
— Semmit. Három hónapja telefonált, hogy majd jön, mindent elmagyaráz, de szült, nincs sok ideje.
…
Újabb hónapok után:
— Az idő hidegre fordult, a szép lakásomban ott a sok meleg holmim, de ha hívom, se a vezetékest, se a mobilt nem veszi fel… én meg nem bírok itt ülni, szép kert van, kimennék, de fázom. Fél éves a dédunokám, még nem is láttam, csak mobilon küldött képet, amikor megszületett. Azóta nem jön, nem hív, nem elérhető.
— Emlékszel, én nem tudok hozzád menni, de mondd, mit küldjek?
— Semmit. Mit gondolsz, hol tartanám? Két kerekes-székes szobatársam mellett van egy keskeny szekrényem, egy éjjeliszekrényem, ágyam, ami mellé alig férek be a járókeretemmel… A tizenkétmilliós otthonom nincs többé, semmim sincs többé, senkim nincs többé!!!
— Benne lakik?
— Hát, tudom én? Semmit nem írtam alá… hacsak félkábulatban nem…
Vica nem kérdezett tovább, inkább nyomozott.
Facebook, hátha…
És megvan Zsanett. Boldog pár, gyönyörű baba, és „Egy megvalósult álom” című álomautó a képeken.
Legutóbbi módosítás: 2017.09.22. @ 18:12 :: Pápay Aranka
