Pápay Aranka : Médi

Giulietta Masina az Országúton c. filmből csak illusztráció

 

Könyvelő volt egy tekintélyes vállalatnál, amikor kisfiával egyedül maradt. Megözvegyült? Elhagyták? Soha nem beszélt róla.

Dolgozott, nevelte gyerekét a precíz rendben és ragyogóra takarított kétszoba-hall-ban, a harmadik emeleten, amit megmászni a cekkerekkel, néha felért némi Himalája túrával. Feketehumora mellett átsegítette minden nehézségen a feladat, hogy ebből a fiúból embert neveljen. Hogy két lábbal áll a földön, az kissé faramucin hangzott, mert kétoldali csípőficammal jött a világra, amit rendbetettek ugyan, de a strapa nem használt neki. Hamar szerzett ortopéd barátot, mert az első vizsgálatok során már ellenállhatatlan egyénisége vonzotta az orvost, ápolót, mint a vele bármilyen kapcsolatba kerülő embereket.

— Médi, ezt nem ússza meg két protézis nélkül.

— Ne vicceljen, dokikám, mi lesz a gyerekkel, míg én kórházban üdülök?

— Nem olyan kisgyerek az már… Akkor mi lenne vele, ha maga nem tudna lábra állni!?

Így történt, hogy egymás után mindkét csípőjébe protézist ültettek be, amivel vígan cipelte tovább a cekkereket és fényes rendet tartott a lakásban Médi. Egyszerre volt Vaslady, Gelsomina és örök gyerek, Péter imádta, mindent meg tudtak beszélni ketten. Jól tanult a fiú, közben anyja hajlamosnak érezte őt a zene világa felé fordulni, nem ellenezte, de kihasználva mozgékonyságát, afelé terelgette, külön tornaórákra is járatta, nehogy gyenge fizikummal kelljen majd élnie. Az edző nemsokára olyan finom mozgásokat fedezett fel a fiúban, hogy művészi-tornára javasolta. Innét szinte egyenes út vezetett a balettintézeti felvételiig.

Büszke volt a fiára, nem számolta, mindez mibe került neki, amikor először látta a színpadon. Nem zúgolódott, amikor ővele majdnem egykorú énekesnővel költözött össze, csak fájt, hogy elment, tudta, túl sikeres az a művésznő, visszajön Péter. Jött is, előbb az elhagyottak bánatával, azt kúrálni, majd nemsokára újjászületve, bemutatni fiatalka feleségét, aki gyönyörű kislány unokával ajándékozta meg Médit. Boldogsága kiteljesedett, a gyerekek tőle nem messze vettek lakást, és az unoka egyre többet lehetett vele. Rémült kis arcát látta meg először, amikor az első protéziscsere-műtét után az altatásból felébredt.

— Jaj, Médi mama, azt hittem, meghaltál, hogy mertél így megijeszteni!

Zsanika és ő együtt bohóckodtak, járták a várost, takarítottak otthon és imádták Pétert.

Tizennégy éves lett az unoka, akkor szólt bele életükbe a végzet.

A jóbarát orvos nevét írta ki a csengő telefon.

— Médi, jöjjön be hozzám az osztályra, fontos mondanivalóm van.

— Nem mesélne inkább a telefonban? Itt van nálam Zsanikám…

— Nem. Be kell jönnie! Hívjon taxit!

A kislányt szülei lakásáig vitték, megvárta, míg a kapuból nevetve visszaintegetett, mielőtt beszaladt. A hívástól fél óra múlva érkezett a főorvos szobája elé.

— Most a szokásosnál is erősebbnek kell lennie, Médi. A fia megsérült… ne, ne ugráljon fel — nyomta vissza a székre. — Autóbalesete volt, de él. Én most átkísérem a balesetire, de előbb hívja fel a menyét, én nem tudom a számát.

— Ihatok ebből? — intett a kancsóra, és választ nem várva kicsit a pohár mellé lötyögtette a vizet.

Az ágy mellett, mintha nem vele történne, amit lát, türtőztette magát. Péter eszméletlennek látszott, csövek lógtak mindenütt, kék foltok kezein, arcán.

— Mennyire súlyos? — csuklott el a hangja.

— Még nem tudjuk… a gerince sérülésétől függ…

— Jaj, neee! — akadt el a lélegzete. A tánc az élete!

— Tudom.

Két hét múlva arcára kövült kifejezéstelen mosollyal ült Médi a kerekesszék mellett… Péter az élettelen lábait nézte, míg halkan megszólalt:

— Ugye tudod, hogy nem akarok élni?

Mit lehet erre válaszolni? Álságos vigaszokat? Kerekesszékben, de tiszta fejjel a bepelenkázott negyven éves fia… Hazudjon neki rózsaszínű felhőt? Nem hülye, csak deréktól béna! A pszichológusnőhöz vágta a vesetálat, amikor az megemlíteni merészelte a sok sorstársat, akik… Tőle sem a továbbélés lehetőségeire vár kioktatást. Semmit sem vár.

— Menj el, Médi!

— Biztos?

Keskenyre zárt szája volt a válasz.

Hazafelé menet vett hat üveg sört, nem ismerte a márkákat, mindegy is.

Egymás után bontogatta, undorítónak találta, de itta, itta… aztán rohant a fürdőszobába megszabadulni tőle. Másnap, harmadnap is bement a kórházba és útközben megvette… már nem is találta olyan undorítónak.

Csengett a telefon.

— Ki vagy? Vica? Mit akarsz?

— Nem vagy jól? Gondoltam, beszélgethetnénk…

— Miről?

— Ami neked jó. Senkit nem engedsz magadhoz…

— Semmi se jó! Érted? Hagyjatok engem békén — és lecsapta a kagylót.

Hajnalban is csengett. Nem vette fel, rá se nézett a kijelzőre, de újra kezdte két percen belül. Akkor józan volt még… megnézte.

— Jó reggelt, doki! Csak akkor mondja, ha csoda történt! Hajlandó már elfogadni a terápiát?

— Médi! Jöjjön be.

Hisztérikus zokogást visszhangzott az osztály, hallotta már messziről. A menyét egy nővér támogatta ki… a lányka két kezét térdei közé szorítva ült, húzta össze egész kicsire testét, láthatóan sokkot kapott, tágranyílt szemmel bámult a semmibe. Az ágyon kisimult viaszarccal feküdt Péter.

— Kisfiam! — torzult el Médi arca.

A főorvos megfogta kétoldalt a vállát.

— Most sírjon, sírja ki végre magát, de ne érte, hanem önmagáért. Tudnia kell, hogy sok vérrög bolyongott a baleset óta, aztán egy úgy döntött, megváltja Pétert.

A temetés után elmondta az orvos-barát, milyen belső sérülései voltak, amikkel együtt a deréktól bénult teste és a gyógyíthatatlan lelke nem bírta volna soká a szenvedést.

— Zsanikára gondoljon, maga az erősebb, a gyerek képtelen egyedül feldolgozni a történteket… Úgy látom, az anyja alkalmatlan ebben segíteni.

Teltek az évek. Zsanika az iskolából mindig előbb Médihez ment, néha nála is aludt, az anyja egyszer-egyszer telefonon megkérdezte, ott van-e a gyerek, aztán járta a maga útját.

 A gimnázium komoly tanulást követelt, fogytak az ottalvások, majd a látogatások is. Még az is felmerült, hogy anyja új barátjával Svájcba költöznek… Médi tovább cipelte a cekkereket, de csak magának, és ha leesett a hó, a bezártságot nehezen tűrő Médi nem mert kimozdulni… no, ekkor kezdett újra inni. Saját magát is próbálta leszoktatni, gyógytornára, masszásra kért beutalót, elviselhetetlen fájdalmait enyhíteni. Újra cserélni kellett a csípőprotézisét, de figyelmeztette az orvosa, több cseréről szó nem lehet, ezután csak a kímélet segít.

— Szia, Médi! Rég hallottalak… — óvatoskodott Vica a mobilon, mert barátnője néha nem volt csevegésre alkalmas.

— Nem is hallhattál, kórházban vagyok.

— Mi történt?

— A hokedliről nem értem el a gardróbot, rendet akartam rakni, rátettem a puffot és az lefordult velem.

— Megőrültél? Miért nem vártad meg Zsanit?

— Két hete nem láttam, a szomszéd hozott be… de mikor voltam én normális?

 

Érettségi után nem tanult tovább az unoka, pénzt akart keresni. Dolgozott itt-ott, fel-felszaladt a mamihoz, segített ezt-azt, jókat bolondoztak is, aztán hetekre eltűnt.

Végül egy legalább tíz évvel idősebb férfit hozott bemutatni, bejelentette, hogy szerelmes. Médi Gelsomina arcot öltött, nem szólt, de ez elég volt a lánynak, hogy hónapokra eltűnjön. Nem is jelentkezett addig, míg egy normálisnak látszó fiúra nem talált.

Vica fél évig többször próbálta hívni vezetékesen, hosszan kicsengett, de nem vette fel senki. Mobilja ki volt kapcsolva. Csak nem halt meg ez a nő? — töprengett. Zsanit sem érte el.

Hanem egyszer csak Médi kereste Vicát.

— Hála Istennek, már agyon aggódtam magam! Hol voltál?

— Hol vagyok, azt kérdezd. Idősek otthonában — és megnevezte az intézményt.

Vica elámult, de visszafogta magát.

— Hogy intézted, és miért?

— Intézte a fene, majd egyszer elmesélem, de innét csak röviden lehet beszélni, majd hívjál ezen a számon — és beolvasta.

Vica előbb megkereste azt az otthont a neten, ötcsillagos, elegáns apartmanok, hat millió a legolcsóbb beugró, gyönyörű környezet, de van ápolási osztály is.

Három-négy telefon után kibontakozott a történet.

Médi valamiért ismét kórházba került, nyugtatózták, és valahogy azon kapta magát, hogy egy háromágyas idegen szobában ébred, két ismeretlen öregasszony lesi, mikor tér magához…

— Mit mond Zsani? — kérdezte Vica.

— Semmit. Három hónapja telefonált, hogy majd jön, mindent elmagyaráz, de szült, nincs sok ideje.

Újabb hónapok után:

— Az idő hidegre fordult, a szép lakásomban ott a sok meleg holmim, de ha hívom, se a vezetékest, se a mobilt nem veszi fel… én meg nem bírok itt ülni, szép kert van, kimennék, de fázom. Fél éves a dédunokám, még nem is láttam, csak mobilon küldött képet, amikor megszületett. Azóta nem jön, nem hív, nem elérhető.

— Emlékszel, én nem tudok hozzád menni, de mondd, mit küldjek?

— Semmit. Mit gondolsz, hol tartanám? Két kerekes-székes szobatársam mellett van egy keskeny szekrényem, egy éjjeliszekrényem, ágyam, ami mellé alig férek be a járókeretemmel… A tizenkétmilliós otthonom nincs többé, semmim sincs többé, senkim nincs többé!!!

— Benne lakik?

— Hát, tudom én? Semmit nem írtam alá… hacsak félkábulatban nem…

Vica nem kérdezett tovább, inkább nyomozott.

Facebook, hátha…

És megvan Zsanett. Boldog pár, gyönyörű baba, és „Egy megvalósult álom” című álomautó a képeken.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/