dudás sándor : Mégsem elégia

Ült az egykedvű padon, 
s nézelődött a színes parkba, 
a semmi őszbe. Lassan fázni, 
szürkülni belül, mitől? A költő
bronzszobrával kezdett
beszélgetni a csendről, 
ahogy átéli a nemlévőt, ami
tulajdonképpen az úti zajoktól 
nyert értelmet, témát,
meg pár járókelő, ajkuk
mozgatva, sajátos lendületű 
gesztusok, testbeszéd.
Tarkóján végighúzta kezét,
egy időre ösztönösen
kényelmesebb üléspozíciót 
vett fel, a szobor arcába
nézett és magyarázni kezdett
hozzá magában, legalább
a gondolat ne hagyja el. 
Lám, ez ő, ha nem is veti
papírra, lehajtott fejjel, 
a térdén róva betűt betű 
után. Őrültnek tartják az ilyet. 
Holt és élő szellemekkel
társalog, folytat egyszemélyes
vitát, de legalább elégedett
a végén, úgy forgatja, szentül,
a gondolatot. Amúgy hét-
köznapi értelemben, nem 
hiányzik semmije,bármit
megvehet, amire vágyik,
rágyújthat egy cigarettára,
ihatna sört. De csak ül,
megbámulja a parkon
átsiető nőket, konstatálja
olykor a forgalmat, nem 
bántja fülét zajszenny.
Kikapcsolódni elég, hogy
sárga színekkel kínálja 
az ősz és a szoborköltő
halhatatlan szavai
bele lengnek a csendbe,
hallja titkos hangszerek
hangján, kitalál hozzá ezt-
azt, különös szópárok ezüst
pisztrángjai villannak fel, 
a szél mozgat,
a lélek él, határokat jelöl
a határtalanba. Érzi, 
a múló idő valamit 
betöltött benne.
Feláll, elindul 
az életnek.

Legutóbbi módosítás: 2017.09.29. @ 19:10 :: dudás sándor
Szerző dudás sándor 772 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.