Ült az egykedvű padon,
s nézelődött a színes parkba,
a semmi őszbe. Lassan fázni,
szürkülni belül, mitől? A költő
bronzszobrával kezdett
beszélgetni a csendről,
ahogy átéli a nemlévőt, ami
tulajdonképpen az úti zajoktól
nyert értelmet, témát,
meg pár járókelő, ajkuk
mozgatva, sajátos lendületű
gesztusok, testbeszéd.
Tarkóján végighúzta kezét,
egy időre ösztönösen
kényelmesebb üléspozíciót
vett fel, a szobor arcába
nézett és magyarázni kezdett
hozzá magában, legalább
a gondolat ne hagyja el.
Lám, ez ő, ha nem is veti
papírra, lehajtott fejjel,
a térdén róva betűt betű
után. Őrültnek tartják az ilyet.
Holt és élő szellemekkel
társalog, folytat egyszemélyes
vitát, de legalább elégedett
a végén, úgy forgatja, szentül,
a gondolatot. Amúgy hét-
köznapi értelemben, nem
hiányzik semmije,bármit
megvehet, amire vágyik,
rágyújthat egy cigarettára,
ihatna sört. De csak ül,
megbámulja a parkon
átsiető nőket, konstatálja
olykor a forgalmat, nem
bántja fülét zajszenny.
Kikapcsolódni elég, hogy
sárga színekkel kínálja
az ősz és a szoborköltő
halhatatlan szavai
bele lengnek a csendbe,
hallja titkos hangszerek
hangján, kitalál hozzá ezt-
azt, különös szópárok ezüst
pisztrángjai villannak fel,
a szél mozgat,
a lélek él, határokat jelöl
a határtalanba. Érzi,
a múló idő valamit
betöltött benne.
Feláll, elindul
az életnek.
