Szétnézek. Az égen fürtökben lógnak a bárányfelhő falkák. Egy piszkos, mocskos, szemét aljas, gaz feketerigó, zuhanórepülésbe kezd, amott fecske bambul. Bebújok a levél alá, úgyis villámlik a távolban. Olyankor, ennek a szép tábla krumplinak a levelei védelmeznek. Őrző-védő funkciót töltenek be. Megint öntöznek, iszom egy nagyot. Az a baj, hogy lassan függővé válok. Ilyenkor mindig elbódul az egész idegrendszerem, és járni akarom az apacstáncot. Balambérék, ott, nyolcezer-ötszáztizenhat, megőrültek vagy mi? A hülyék képesek voltak a földre zuttyanni. Majd kínlódhatnak a visszamászással, mert szárnyat nyitni nagyobb meló, mint röpülni. Nem megyek utánuk! Enni kell, enni muszáj! Táplálkozom, tehát vagyok, mondta egy bölcs, ősrégi krumplibogár. Utáltam olyan kis kunkorú lenni, mint ezek, mert amíg a bogár nem nagy kun-korú, addig lekezelik és irányítják, mint én most egy évesen. Az a hülye kollégabogár paradicsomot akar enni, szerintem felfordul! Te, lüke itt, vajon miért kunkorodsz annyira, így sohasem lesz csíkos a kitined, talán még kicsinyeid sem lesznek. Ballagj előre, és zabálj, az a levél a mai adagod. Ezt az egész krumplitáblát leveletlenítenünk kell. Ne kérdezd miért, ez a mai norma! Na, már megint jön az a nagy darab sötét. Hé, te itt, már mondtam, ne kunkorodj! Láttam olyat, aki ilyenkor leesett, kapaszkodj, aztán ehetsz. Az ilyen eső finom, vitamindúsat, hizlaló. Mázlisták vagyunk! Látod azt a nagy döngő dongó rabszolgát? Ott cipekedik a kaptár felé. Él vagy három hetet, ám nekünk két év is megadatott. Szoláriumozzatok lányok, és rakjátok le a petecsomókat! Már mondtam, hogy ne kunkorodj, te! Kérem a hölgyeket személyenként kétezerötszáz pete lerakására! Kunkorú, veled meg mi van? Jé, ez a bénaság lepottyant.
Akkor most, per pillanat az van, hogy én meg úgy berúgtam, mint a fejen álló szitakötő. Megint fröcskölték a piát. Már naponta vagyok másnapos, csak hízom, hízom és hízom. Egyébként fogalmam sincs honnan tudom, hogy miféle madarak, bogarak, meg egyebek szálldosnak erre, de nem is érdekel, mert most, a karikák ragyogó körtánca fényesre vikszolt csizmáim csapdosására ingerel. Tele vagyok táncolni akarással. A legjobban a kertest szeretem, mezőségit mégsem járhatok. Jé, a bárányfelhőkön ugrándozom! Ennyire rosszul bírom? Már a nyolcadik, egymás után következő nap rúgatnak be. “Én úgy szeretek részeg lenni, mert nékem akkor nem fáj semmi”, meg gajdolni szeretek, mint most. De hogy lehet egyszerre táncolni is, meg az égen mászkálni? Apropó, a földön nem tudok, mert a hátamon heverek. Most szavalok, a nóta nem elégít ki. “Hej, mi a kő burgonya kend, az ágyásban lakik itt bent? Lám csak jó az íze, jó ám, megettem a kend indáját.” Inni, mászni, enni! Olyan pipacsos vagyok, mint még soha. Ennyire rosszul bírom a piát? Itt egy alkoholista társaságban fetrengek. Sebaj csibepiték, alszom egy bazi nagyot, aztán szétfaljuk az ültetvényt. Bogarunk!
Álma megvalósult. Azt hiszem nagyobbat és hosszabbat nem lehet annál aludni, ahogyan ő teszi.
Legutóbbi módosítás: 2017.08.11. @ 11:35 :: Boér Péter Pál