Avi Ben Giora. : Imola 19.

Nyomtatás

19.

— Megjöttünk! — sikoltozták Panni gyerekei.

— Gyertek be, és meséljetek!

— Mi csak röviden maradunk, Panni. Szeretnénk mielőbb hazaérni. Andrást össze kell készítenem. Ki tudja, mikor láthatjuk újra. Mert ígérni sok mindent lehet, de betartani…?

— Már megint milyen új tervet találtak ki? A sok tervből alig valósult meg valami. „Arccal a vasút felé”. Mindenütt ilyen táblákkal, feliratokkal lehet találkozni. Ettől még nem indultak újra a vonatok Budapestre egyenes járatként. Na ja, egy megvalósult. Van új pénzünk, a forint, amivel fizetni is lehet, sőt értéke is van. Nem csak egy doboz gyufára lesz elég, mint a millpengő. De mondjátok mi az új hír?

— Ami Pétert illeti, ő jó kezekben van. Beszéltem egy orvossal, még két-három hét, amíg bent tartják. Utána el szeretné küldeni szanatóriumba, de hogy megkapja-e a helyet, az erősen kérdéses. Andrásék brigádját meg át akarják irányítani valami olyan helyre, ahonnét hetente csak egyszer tudnának hazajárni. Arra hivatkoznak, drága a munkások ide-oda utaztatása napi szinten. Hetente egy alkalommal hoznák haza őket. Valahol még meg is érteném ezt, hogy sokkal olcsóbb lesz számukra, ha egy mozgó munkásszáláson helyezik el őket. A járandóságukat meg már pénzben kapnák, hasonlóan majd mi is forintban fogjuk megkapni.

— Ez azt jelentené, hogy nem lenne a továbbiakban élelmiszer csomag naponta? — kérdezte Panni néni.

— Nem tudom. Gondolom, szeretnék megindítani a normális életet végre, és nem csupán cserekereskedelemre kelljen hagyatkozni. Itt lenne az ideje. Habár egyelőre nincsen semmink, amivel kimehetnénk a piacra.

— Nekem van még egy kis tengerim, persze jól eldugva, mert ha kiderül, be kell szolgáltatni. Nem viszem én azt sehová. Ha minden igaz, nemsokára lesznek kiscsirkéim. Jól jön az majd azoknak.

— Meglátjuk, Pannikám — fejezte be a társalgást Borbála.

Szedelőzködtek és útnak is indultak hazafelé. Késő éjszaka értek haza. Borbála és András összekészítették a hátizsákot. Fehérneműt és pár ruhát, borotvát meg tisztálkodáshoz szükséges eszközöket.

— Sajnos élelmet nem tudok neked adni, fiam — sajnálkozott Borbála.

— Kapunk majd, mint ahogy eddig is kaptunk. Beszélek majd valakivel, hogy a fizetésem felét minden hónapban neked adják oda. Nagyobb szükségetek lesz rá, mint nekem.

— Ne beszélj te senkivel. Ha hazajössz egyszer egy hónapban, akkor nekem adod, én majd elteszem. Én sem bízom abban, hogy hetente hazajutsz. Sőt valahol félelmem is van. Biztosan hallottál már a jóvátételi munkáról, a „malenkij robotról”. Nőket, férfiakat elvisznek, mondván, csak kisegítő könnyű munkára, de Szibériába viszik el őket rabszolgamunkásnak. Csak nehogy veled is ezt tegyék.

— Ne aggódj, édesanyám. Én bárhonnan vissza fogok jönni.

— Hánykor indultok reggel? — kérdezte Andrást Marika.

— Mint általában. Hajnalban. De miért kérdezed?

— Veletek mennék. Meg szeretném tudni, hogy van-e esélyem felvételt nyerni, mint ápolónő jelölt.

— Itt akarsz minket hagyni? — kérdezte Imola és Borbála szinte egyszerre.

— Ha van lehetőségem, igen. Nem szeretnék tovább kenyérpusztító lenni nálatok. Tudom, hogy szívesen láttok, szinte mint családtagot kezeltek, de el kell kezdenem a saját lábamra állni.

Reggel hárman mentek ki a Templom térre. Aljósának nem nagyon tetszett, hogy egy potyautast is el kell vinnie, végül nem szólt semmit.

Máriafürdőről mehet gyalogszerrel, hacsak nem lesz szerencséje, és valaki elviszi Keszthelyre — gondolkozott el magában.

Márián már nagy volt a nyüzsgés. Nem csupán Andrásék csoportját vitték messzebb. A vasúti felújításon dolgozók nagyobb részére ez várt. Még figyelembe vették, hogy nem maradt senki, aki ellátná otthon a családjukat, nekik maradt a napi szállítás. Ám ezen is alakítottak egy nagyot. Két turnusban dolgoztatták az embereket. Egyik turnus reggel kezdett és este végzett, a másik meg este kezdett, és hajnalban váltották őket. Nehezen ment az átállás, mert sokan megpróbáltak bliccelni, hogy naponta haza mehessenek. Persze főleg a félelem motiválta ezeket az embereket. Egyre inkább elterjedt az a hír, hogy a munkások közül kiválogatják a dolgosabb, fiatalabb és strapabíró munkaerőket, akiket elvisznek a Szovjetunióba, a hideg zord Szibériába…

Márián András elbúcsúzott az anyjától és Marikától.

— Ha el is szakadsz tőlünk, de az időd engedi, nézz el hozzánk, Marika. Imolával próbáljatok vigyázni anyámra. Igyekezni fogok, hogy minél hamarabb hazakerüljek, ha mégis hosszabb időre elvinnének, ahogy sokan beszélik.

— Nyugodt lehetsz, hogy ha időm is engedi, és elérhető távolságban leszek, elmegyek meglátogatni őket. 

Andrást hamar magával szippantotta a tömeg. Borbála még egy darabig ott ácsorgott Marikával. Egyszer csak megjelent Aljósa és Igor. Egy nyitott dzsippel kanyarodtak be a várakozók csoportja elé.

— Gyere, Marika! — vonszolta maga után a lányt Borbála. — Kerüljünk hozzá közelebb, hátha sikerül beszélnünk vele. Nagyon fontos volna a te, és András szempontjából is. Ki kell használnunk, amíg segíteni tud nekünk. Mert mi lesz, ha áthelyezik, és elveszítjük a támogatónkat.

— Ne kísérletezzünk ezzel! Nemsokára szintén indul a csoportja, Borbála néni. Nem lesz ideje csatlakozni hozzájuk — aggodalmaskodott Marika.

— Majd valahogy csak eljutok közéjük. Ez most halaszthatatlan. Beszélnem kell vele.

Azzal utat tört, Marikát maga előtt tuszkolva, hogy meg tudja szólítani Igort.