Epekedő csókok lenyomata ajkad,
íriszedből rám káprázik a nyári ég.
Fürtjeid selymébe rejtőző fuvallat
simogat nyakadon ezernyi lágy pihét.
Szenvedélyek csobognak, mint heves patak,
érzelemhullám susog izzó vágymisét,
de szád hallgatag, akár éjjel a tavak.
Bár tudhatod, ki melletted ül: csak tiéd
‘s hogy értünk leszek távol – nem holmi maszlag
( létünkre nem érvényesek „bevált” klisék )
törekvést csak cselédléttel jutalmaznak
itt: az ember nem melegszik meg, ám kiég.
Könnycsepped és mosolyod is marasztalnak,
de vajon tudsz reám, akarsz – e várni még?
Vállaid hűs ívén a Hold fénye hallgat,
állad sziluettje dacos határvidék.
Legutóbbi módosítás: 2017.05.23. @ 16:40 :: Schifter Attila
