Gondolta, biztos picit bedagadt, vagy ilyesmi. Ezért is inkább ezt a barnát vette fel, mert ez kényelmesebb, mint a fekete. Tegnap egyébként is fél kettő volt, mire hazaért. Sacinak már délután küldött üzenetet, hogy ne várja a vacsorával és készítse ki a barna bőrcipőjét, mert másnap abban szeretne menni. Az asszony már aludt, mikor hazaért.
A cipőt fél éve vette Rómában, mikor három napig azon a halálosan unalmas gépészeti kiállításon voltak Péterrel, az új kollégájával. Péter jó fej srác. Bár tíz évvel fiatalabb, mint ő, de a humora fergeteges és nagyon alkalmazkodó, így ez a korkülönbséget gyorsan áthidalta néhány hónap munka után.
Rómában első este akkor arról beszélt kissé spiccesen, hogy egyetlen vágya az, hogy két nő kényeztesse egyszerre. Ez teljesült. Olyan jól összehaverkodtak, hogy a kiállítás után Péter meghívta Róma egyik legelitebb vigalmi negyedébe, és ő fizette mindkét örömlányt.
— Na, milyen tündér keresztanyád vagyok neked, öregem? — kacsintott rá Péter, mikor hajnalban visszatértek szállásukra.
Másnap volt idejük vásárolgatni. Sacinak parfümöt és egy szép sálat vett, magának ezt a barna bőrcipőt, Péter a feleségének táskát, bár ő el sem tudta képzelni Ágiról, a szerény és egyszerű nőről, hogy ezt a piros Louis Vuitton táskát valaha is használni fogja.
Péter, mikor meglátta a bőrcipőt azonnal vett ő is magának egyet, mert nagyon tetszett neki.
— Ne félj, nem mindennapi használatra veszem, öregem! — nevetett Zsolt a kissé hökkent ábrázatába — majd csak különleges alkalmakkor hordom. Mondjuk, ha a szeretőmhöz megyek! — kacsintott. — Na, ne nézz így, csak tréfáltam! — csapott a hátára és még jobban nevetett.
Ő persze vele nevetett, de elgondolkozott azon, hogy vajon Zsoltnak valóban van e szeretője vagy csak viccel. Mert a kurvák, azok nem számítanak. Ki az, aki nem próbálná ki egy néhány napos kiküldetésen? De egy szerető… Az már komolyabb dolog. Eszébe jutott Ági, a szürke kis egér, aki istenként bámult az ő Péterére.
Ő Sacival nem tudná megcsinálni. Szerette a feleségét.
Összejártak néha. Hol Péteréknél, hol náluk, hol valami szép helyen vacsoráztak. Saci nyílt, folyton mosolygó, lendületes stílusa szöges ellentétben állt Ági csöndes és alázatos természetével. A két nő nem sokat tudott egymással beszélni, inkább ők hármasban beszélgettek, mulatoztak, Ági meg csak hallgatta őket s néha el- elmosolyodott férjére nézve.
De ez a rohadt cipő, úgy nyomta most a lábát, mintha valami satuban lenne. És még este hatig ezeket kell boldogítaniuk. Még szerencse, hogy itt van Péter is. Igazából ő viszi a prímet, sztorizgat és elszórakoztatja a franciákat. Neki szerencsére csak a műszaki kérdésekre kell válaszolnia. Hálásan gondolt arra, hogy kollégája leveszi a válláról ezeket a terheket. Tegnap ugyan Péter kora délután elment, és neki kellett elvinni a franciákat vacsorázni, de megígérte, hogy ma és holnap ő csinál nekik esti programot. Zsolt ezt már egyáltalán nem bánta, főleg most, hogy ez a rohadt cipő teljesen nyomorékká teszi lassan. Haza akart menni végre, és egy jó vacsora után befeküdni a fürdőkádba és olvasni valami jó könyvet. Aztán az esti hírek után elnyúlni a jó puha ágyában. Esetleg hozzábújni Sacihoz, ha nem bánja. Ma reggel úgyis olyan kedves volt és bújós, mint amilyen már évek óta nem. Meg is jegyezte viccesen, hogy biztos túl sokat költött valami új cuccra, és vaj van a fején, azért kényezteti őt. Az évek során ezt már megtanulta, de nem bánta, mert ilyenkor Saci néhány napig olyan volt, mint a mézeshetekben húsz éve, Velencében. Nem is néz ki harminckilencnek. Jól karbantarja a testét és az arca is fiatalos. Igaz, imitt-amott már elmélyültek a ráncok a nő arcán, de ez még vonzóbbá tette. — Milyen szerencsés is vagyok — gondolta Zsolt.
Péter intett felé, és beszálltak a liftbe, ami a tizenharmadik emeletre vitte őket a delegációval. Itt még dolgoztak a munkások, a betonoszlopok körül még hiányoztak a falak, és védőkorlát védte a látogatókat, amennyiben valaki az emelet szélére merészkedett volna.
— Vigyázzanak, mert a korlátok nagyon labilisak. Kérem, ne menjenek közel! — kiáltott oda az építésvezető.
Péter lendületesen mutogatott a csoportnak, hogy mi hol lesz, Zsolt pedig leült az egyik oszlop takarásában ott felejtett műanyag dobozra és lehúzta a cipőjét, ami fájdalmasan kínozta a bal lábát. Belenézett, de semmi különöset nem talált benne. Már majdnem visszavette mikor a szeme megakadt a cipő belsejében lévő aranyszínű számozáson. Negyvenkettes?! Hogy a csudába vehetett negyvenkettes cipőt, mikor neki negyvenhárom és feles volt a lába. Ritkán talált feles számozású cipőt, ezért is örült meg, amikor az olasz cipőboltban az eladó készségesen bólogatott, amikor megmérte a lábát és hozta a feles cipőt.
De hogy került mégis a pénztárhoz egy negyvenkettes?
Levette a másik lábáról, és belenézett. Abban a negyvenhárom és feles szám virított. Egymáshoz mérte a két cipőt és szemmel láthatóan az egyik kisebb volt. Hogy lehet, hogy ez eddig nem tűnt fel? Hiszen néhányszor már hordta, és felettébb kényelmesnek is tartotta. Fejét csóválva erőltette vissza a másfél számmal kisebb cipőt a lábára. Felnézett. Péter épp valami humorosat mondott és az egész társaság nevetett majd a franciák visszaindultak a lifthez az építésvezető kíséretében. A pillantása hirtelen Péter lábára esett. Ő is azt a cipőt vette fel! Pedig azt mondta, hogy nem fogja akkor hordani, mikor együtt vannak. A szeme feljebb vándorolt és megállapodott a kollégája zakóján és ingén. Mintha tegnap délelőtt is ez lett volna rajta… Ám lehet, hogy téved. Újra a barna cipők ikertestvéreire nézett, majd felállt.
Egyszerre olyan gondolat hasított az agyába, amit hiába akart, nem tudott kizárni.
„Akkor veszem csak fel, mikor a szeretőmhöz megyek” — jutott eszébe Péter viccesen elejtett megjegyzése. Kiverte a jeges veríték. Lassan felállt és a korláthoz sétált, ahol most Péter zsebretett kézzel nézett lefelé. A franciák az építésvezetővel a következő emeletre mentek.
— Péter — állt meg közvetlenül mögötte.
— Na, most mondd, öregem, ezt a kilátást! — mutatott körbe a férfi. — Végig látszanak a budai hegyek.
— Péter… — mondta már kissé határozottabban Zsolt. Megvárta, amíg a férfi megfordult és ránéz.
— Mi van veled öregem, szellemeket láttál? — nevetett rá, majd a szemébe nézve elkomorult.
Zsolt nagyot nyelt.
— Hányas lábad van…?
— Negyvenkettes! — nézett le a lábára Péter, és akkor vette észre, hogy a két egyforma pár cipő néz egymással szembe.
— Megtennéd, hogy odaadod azt a párját, amelyik másfél számmal nagyobb a lábadra… öregem? — nézett most hidegen barátja szemébe Zsolt.
Péter arca falfehér lett, és két lépést hátralépett…
Legutóbbi módosítás: 2017.04.22. @ 13:39 :: Braun Krisztina
