Ugri és Bugri emléke még sokáig fájt a testvéreknek. Néha kimerészkedtek az erdő szélére, de a káposztást messzire elkerülték. Pedig már alig találtak ennivalóra, avarszőnyeg borított be mindent. A fák, a bokrok ágai csupaszon himbálóztak, ha nem vigyáztak, mérges tüskék csipkedték meg az orrukat. A kedves Szellőt elűzték a süvítő Szelek, sötét, gomolygó felhőket tornyozva az égre. Megállás nélkül esett az eső, a hideg, nyirkos idő csontig hatolt. Áztak-fáztak a nyulacskák, már a kis kotorék sem adott védelmet, a fölötte levő ernyős bodzafa elhullatta leveleit.
Napról napra hidegebb lett. Az esőcseppek puha, fehér pelyhekké változtak, kecsesen táncolva himbálóztak a földre! Kormos és Talpas kikíváncsiskodott a házból.
— Mi lehet ez?
Vidáman ugrabugráltak a pelyhek után, eszükbe jutottak a nyár eleji lepkék, s ha orrukra szállt egy-egy pihe, sivalkodtak örömükben.
Huhú néne mogorván nézte őket.
— Buta nyulak, ez a hó, / Hideg, s nem nektek való! — huhogta.
— Hó…, hó…, jaj de jó… ! — nyuszogtak, és boldogan kergették a hópelyheket.
Huhú néne bölcs tapasztalata igaznak bizonyult. Megállás nélkül hullott a hó, mintha el akarta volna temetni a világot. A testvérek alig találtak rá a kotorékházukra, nehezen tudtak bejutni. Mellső lábaikkal szaporán ástak, a hátsókkal meg lapátolták ki a nagy havat.
Nehéz idők köszöntöttek rájuk, veszélyesebbé vált az életük, Talpas rozsdás bundája, s Kormos fekete foltjai messzire virítottak a nagy fehérségben. Többnyire együtt indultak elemózsiáért, de olykor elmaradtak egymástól. Hajtotta őket az éhség. Ha bajt, Veszélyt szimatoltak, lelapultak a földre, beásták magukat a hóba, s hátsó lábaikkal dobbantva figyelmeztették egymást. A fagyott föld meg messzire vitte a hírt.
Egyik este különösen világított a Hold, fénye beragyogta a tájat, a szikrázó csillagok vidáman hunyorítottak az égen. Nyusziék messze jártak egymástól. Kormos fiatal csemetékre talált, s hántogatta kérgüket. Talpas meg ki tudja, merre járt! Csend volt, békesség áradt mindenhonnan.
Egyszerre valami zaj röppent Kormos fülébe. Ágreccsenés talán? Égre meredő fülekkel figyelt, mintha Talpas sírását hallotta volna!
— Hú… hú… hú! Hú… hú… hú! Itt ólálkodik Szürkefarkas, az életednek vége, Talpas! — kiáltozott Huhú néne.
A varjak károgtak, a hollók a magasban keringve rikácsoltak, s Cserfes, a szajkó eszeveszetten kiáltozott.
Erre ugrott is Kormos. A félelem megkettőzte erejét, bátorságát, szinte repült a testvére felé. A Hold éppen megvilágította az erdőt, s meglátta, amint lábánál fogva vonszolta magával testvérét a farkas. Inaszakadtából rohant Kormos, lábuk alatt recsegett a keménnyé fagyott hó, a távolság meg egyre csökkent közöttük. Szürkefarkas hátranézett, Kormos fekete foltját óriási ragadozónak vélte. Ijedtében elejtette Talpast, és eszeveszetten menekült. Mire Kormos odaért Talpashoz, az sántikálva lábra állott.
S élt, erdő, élt!
A világ megnyugodott, a madarak elpihentek. Kormos és Talpas pedig egymás sebeit nyalogatva hazaindult.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Kádár Sára Hajnalka
