Győri Irén : Az ajándék

Lázadó ifjúságom egy kis darabkája, mert én is voltam valamikor fiatal lány!

 

 

Előzmények.

Amikor kimaradtam a nyolcadik osztályból, saját akaratomból, finom felkérésre elmentem a Május 1 MGTSZ be a cséplőgéphez, „a patikába”* polyvás lánynak**. Nem nehéz, de kegyetlenül koszos és poros munka. Szeretett nagymamám helyett vállaltam ott dolgozni. Boldogan mentem, mert ez adta akkor az éves fejadagot. Hat nagy zsák búza volt a fizetés az egy havi munkáért. Mivel akkor még otthon sütöttük a kenyeret, szükség volt rá, és bizony kellett a kenyér. 1961 -et írt akkor a naptár.

Mivel én nagylánynak éreztem magam boldogan mentem dolgozni, kedvvel és nagy elégedettséggel végeztem a rémesen koszos munkát is. Pedig az izzadt testet de nagyon tudta csípni a pollenek és a föld porának keveréke. Hiába kötöttük be a szánkat, hiába tettünk fel védőmaszkot, attól még olyan koszosak voltunk, hogy az összes ördög átmenekült tőlünk a határon.

Haladt a munka, eltelt a nyár, befejeződött a cséplés, kihozták a fejadagot. Én nagyon büszke voltam, Hat hatalmas zsák kövér meleg búza szorongott a tömött zsákokban. Drága nagymamám meghatódva ölelt át és azt mondta.

— Kislányom, ezért egy nagyon szép ruhát kapsz tőlem!

— Nem azért csináltam, nagymama!

— Na, jó, ezt bízd rám!

Én elfeledtem az ígéretet, nem is vártam, mert a nagymama olyan sok szeretetet adott nekem, hogy sokkal többet is megtettem volna, ha rajtam múlik.

 Már igazi nagylánynak számítottam, amikor egy piaci napon anyukám azt mondta:

— Bent a szobában az ágyon van egy ruha, nagyanyád ajándéka, én választottam.

Az utolsó szótól lebénultam, mert nem jöttem rá miért, de mióta nagylány lettem anyukám nekem rendes ruhát soha nem vett. Olyan nem rám való, olyan bő és hosszú, ízléstelen kacatokban járatott. Kénytelen voltam a vastag harisnyát átkötött nejlonra cserélni, amikor elmentem valahova, vagy a majd bokáig érő slampos szoknyámat felkötni övvel, hogy ne legyen olyan nagyon hosszú. Ruhatáram és titkom őrzője a kukoricaszár kúp volt. Ott cseréltem le a nem óhajtott ruhadarabokat, vagy ott fejeztem be az öltözködést. Mármint a szoknyakurtítást. S mindezt akkor, abban a korban, amikor bejött divatba a miniszoknya, ekkor írtunk 1963-at. Anyukám ruhahossza a térdét takarta, az enyém majdnem a bokámat verte.

Már kevésbé lelkesen, de bementem a szobába. Amikor megláttam a barna sárga pepita aránylag ritka szövésű tartás nélküli anyagból készült, derékban elvágott, de simavonalú ruhát, rágombolható fehér gallérral hát én majdnem rosszul lettem. Inkább semmit, már akkor elfeledtem a mama ígéretét, amikor megígérte, én nem azért dolgoztam, de ez megcsúfolása volt a munkámnak. Annak a nagyon poros piszkos munkának!

Eszembe jutott Trianon, meg a háború, meg az elkobzott értékeink. A dédnagyapám a cselédlányokra nem engedett volna ráadni ilyen förtelmes ruhát, mint amilyet az unokája választott a dédunokájának. Belebújtam a ruhába és sírva fakadtam.

— Na, ebben se fog engem soha senki látni, ocsmány a színe, a bokámig ér, a dereka az valahol a combom közepén, a megkötős öv a combjaim köti össze. Jaj, drága anyukám, már megint mit vett, vagy választott nekem, ebbe én nem fogok járni! Nekem ez nem kell, a tehénen a gatya jobban mutat, mint rajtam ez a ruha áll!

Alaposan felsrófoltam magam, tizenhét évem összes lázadásával derékon ragadtam az ominózus ruhadarabot és kirohantam. Anyuék a nyitott verandán ültek, én nem szóltam semmit elviharzottam előttük, és az istállóig meg sem álltam. Ott az istálló ajtófélfájába volt verve egy nagy szög. Az ártatlan, de förtelmes ruhadarabot oda felakasztottam.

— Jó lesz fejni benne, de lehet, hogy Piros is utálni fogja és elapad a teje.

Bementem, nagymamának megköszöntem a ruhát, és megjegyeztem.

— Ha nagymama nekem szánta a ruhát miért anyut hívta el, hogy kiválassza? Az a ruha, ha kell az anyámnak, akkor hordja el, mert nekem nem kell. Ha az unokatestvéremet megkérdezte, hogy tetszik e neki az, amit magától kap, akkor velem is megtehette volna. Én nem kértem azt a ruhát, de anyut hívta, hogy válasszon nekem.

— De kislányom, anyád akarta, hogy majd ő kiválasztja neked.

— Kiválasztotta, hordja is el, ha akarja, mert nekem nem kell!

Anyukám levegőt nem kapott, csak tátogott szegény, mert ilyen kirohanást ő még a lányától soha nem tapasztalt. De mielőtt magához tért volna a meglepetésből, édesapám is előkerült, sáros kezét az istálló előtt álló rossz zománcos vödörben lelötykölte, és odament az istállóajtóhoz és a frissen kiakasztott gyűlölt ruhába komótosan megtörölte kétes tisztaságúra öblített kezét.

Megjött az én jó anyám hangja.

— Hát te nem látsz? Mibe törölted meg a kezed?

Édesapám megnézte, és azt mondta.

— Hát nem azért van itt, hogy kéztörlésre használjuk?

Én odamentem édesapámhoz, mind a két kezét megcsókoltam, és megköszöntem, hogy abba törölte meg. Anyukám szóhoz nem jutott megint, csak hápogva emelgette a kezét, nagymama elmosolyodott és leszögezte.

— Na, ezt megoldottátok! Így van jól!

Engem soha senki nem látott abban a ruhában, édesanyám is csak a fehér gallért vitte be, hátha az jó lesz valamire!

 

 

* „patika” = A cséplőgépből kihulló apróbb, százaz növényi törmelék részére kialakított hely elnevezése.

 

**A polyva vagy pelyva a gabonát védő pálhalevelek és kalászmaradványok. Ezek rostán a „patikába, vagyis a pelyvalyukba hulló részét eltakarító lányok-asszonyok a polyvás lányok, akik hordágyszerű alkalmatossággal hordták el másodmagukkal az összegyűlt hulladékot.

 A pelyvát később összekeverték sárgafölddel és vízzel, ezzel tapasztották be a vályogházaikat kívül és belül. A paraszti gazdaságokban még takarmánykeverékekbe is előszeretettel használták, pld répaszelethez, vagy szecskatermékhez keverve, bikák hízlalására és a tehenek tejhozam javítására is felhasználták.

 

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 170 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!