Miután az alagútból kijutottak a szabadba, eldöntötték, hogy várakoznak egy darabig, talán akad majd, aki erre jár, és elviszi őket egy darabig Győr felé, ahová mindenképpen el akartak jutni. Az volt a legközelebbi püspökség. Március vége közeledett és már lehetett érezni a tavasz beköszöntését. Hajnalodott, amikor egy kétlovas szekér poroszkált feléjük az úton. A nővérek reverendában voltak, egyikük kiállt az útra. Megvárta, míg elég közel ér a szekér, és integetni kezdett a kocsisnak.
— Mi járatban erre, hajnalok hajnalán? — kérdezte a kocsis, miután megállította a szekeret.
— Hogy mi járatban? A szabadságot és a szabadulásunkat keressük. Az éjszaka orosz katonák törtek be a zárdába. Ne tudd meg mit műveltek. Nekem, és két másik nővérnek sikerült elmenekülnünk. Ez a két árva kislány is velünk van.
— Hova szeretnétek eljutni?
— Győrbe, hogy a püspökségen további menedéket kaphassunk, valamint szeretnénk bejelenteni az esetet.
— Üljetek fel hátulra. Jó, hogy összetalálkoztunk, mert gondoltam, benézek a zárdába is. A gondviselés azonban megkímélt attól, hogy belekeveredjek valami nagy zűrzavarba. A németek és a csatlósaik bitang gazemberek, de legalább tisztelték a templomok és a zárdák sérthetetlenségét. Nem törték rájuk az ajtót azokra, akik belül kerestek menedéket. Az oroszok ennél nagyobb kutyafajzatok. Ahol csak lehet, lopnak, gyilkolnak, és a nőket molesztálják.
— Ez történt nálunk is. Először csak bebocsátást kértek, majd annak ürügyén, hogy rejtőzködő nyilasokat és németeket keresnek az épületben, átkutatták és feldúlták a zárdát. Aki ellen mert állni, azt lelőtték. Nekünk hármunknak sikerült kiszöknünk a poklok poklából.
— Győr már körül van véve. Napokon múlik, hogy bevegyék. Én ismerek egy olyan utat, ami a püspöki vár aljához vezet. Kevesen tudnak erről. Már többször megjártam biztonságban, mióta megkezdődött a város ostroma. Ha kis szerencsénk van, akkor már a felszabadult Győrbe fogunk megérkezni. Ám ha mégsem, akkor is be tudlak vinni benneteket a püspöki rezidenciára. Én szállítok naponta zöldséget és más élelmet a püspök úrnak. Ismernek, és nem lesz gond titeket is biztonságba helyezni. Ám azt ajánlom, hogy ami megtörtént a zárdában az éjszaka, arról ne nagyon beszéljetek. Először közöljétek a szomorú hírt a püspök úr őszentségével, Apor Vilmossal. Biztosan tudtok találkozni vele.
A Nap már magasan járt, amikor a Káptalan domb közelébe értek. Itt áll a Püspökvár. A két folyó, a Mosoni Duna és Rába találkozásánál. A Püspökvár egy négyemeletes lakótorony. Ez volt a mindenkori győri püspök lakóhelye.
Mikor már látótávolságra értek, a kocsis hirtelen megállította a szekeret.
— Nem tudom, mire érkezünk. Letakarlak benneteket egy ponyvával. Ne nagyon mocorogjatok. Bárki is tartja most ellenőrzése alatt a környéket, nekem bejárásom van a palotába. Magától a Püspök úrtól van levelem, hogy hagyjanak nekem szabad elvonulást, mert humanitárius szolgálatban állok. Eddig nem esett semmi bántódásom. De most biztos, ami biztos, a pince felől próbálunk majd bejutni, nem a főkapun.
Letakarta őket, és a kocsin lévő holmit, egy nagy vízhatlan ponyvával. Elindult a vár felé. Csak nagy nehézségek árán, késő délután érhette el az alig párszáz méterre levő bejáratot. A németeket erős tüzérségi tűz alatt tartották, amiből kijutott arra az útra, ahol éppen haladt a kocsi, mindig más és más fedezéket kellett keresniük, hogy nehogy találat érhesse őket. A németek beásták magukat a vár tövébe, próbálták tartani a vonalaikat. Ám nem sok sikerrel. Az orosz gyalogság első egységei, már nagyon közel jártak hozzájuk. Délutánra kénytelenek voltak feladni az állásaikat. Az egész harcot egy fűzfákkal övezett ártér fedezékéből nézte végig a kocsis és pártfogoltjai. Látva a németek fejvesztett menekülését, visszatért az útra, és egyenesen a pince bejáratához hajtott. A kapunál már „tiszta volt a terep”. Megverte kétszer is a vastag tölgyfa ajtókat, de nem kapott semmi választ. Visszaindult volna arra az útra, ahol eredetileg jött, ám meggondolta magát, és a főkapunak vette az irányt. Mire odaért, már nagy volt ott a gyülekezet. Orosz katonák, menekültek és menedéket kereső szerencsétlenek. Orosz katonák és papok vizsgálták azokat, akik bebocsátásra várakoztak. A kocsis leszállt a bakról és odasietett a kapuhoz.
— Engedjetek be — mutatta a menlevelet. — Élelmet hoztam, amit tudtam.
Az egyik pap kézzel lábbal lefordította a kérését. Az orosz katona magához intette a kocsist.
— Mit hozol a szekereden? — kérdezte rossz, de érthető magyarsággal.
— Zöldséget, burgonyát, répát. De van ott három apáca és két gyerek is. Kérlek, ne ellenőrizd, higgyél nekem. Elég sokat álltak ki már az éjszaka folyamán.
— Ne oktass ki. Hozd ide a szekeredet, aztán meglátjuk.
A kapuba érve szétoszlatták a tömeget, hogy utat nyissanak. Ám mielőtt bejuthattak volna, a magyarul értő és beszélő katona alálesett a ponyvának. Nem tudni, hogy mit látott, vagy mit nem, de két zsák krumplit, ami a szekér végiben volt leemelte.
— Ezt lefoglaltam. Davaj — intett a többi őrnek.
A kocsis visszaült a bakra és egy nógatással menésre bírta a lovakat. Az udvaron is nagy volt a nyüzsgés. Egy papi reverendást odaintett magához.
— Apor püspök úr merre van? Tudnál neki szólni? Híreket és vendégeket hoztam. Van fent egy pár zsák répa, gumók, meg salátalevél és talán még egy zsák krumpli. Ha jössz majd vissza, hozzál embereket, hogy segítsenek lepakolni.
Ezalatt, a ponyva alatt lapuló apácák és a két kislány, lélegzetüket visszafojtva várták sorsuk további alakulását. Kis idő után egy ötven év körüli pap igyekezett a kocsihoz, reverendáján a piros gombok árulkodtak magas rangjáról. Közben utasításokat adott egyfolytában.
— Csakhogy ideértél — üdvözölte a kocsist. — Tudtál összeszedni valami élelmet? Nagyon rosszul állunk. A németeket kiűzték, de van egy nagy félelmem, hogy ezek rosszabbak lesznek még náluk is. Cseberből vederbe. A fritzek elvittek majdnem minden élelmet, amit találtak. Szinte semmi sem maradt. Az orosz osztott ugyan kenyeret, de az elrejtett élelmet elrekvirálta. A nőket összeterelte, hogy szükségük van serény kezekre a konyhán. Ám ez csak amolyan kifogás volt. Egy részüket, az öregebbjét valóban befogták a konyhára, de a fiatalabbakat máshova terelték. Erőszakoskodtak velük. Csak az én közbelépésemre hagyták abba. Jelentést tettem a parancsnokuknak, de sajnos, ahogy elnézem, az sem tud rendet teremteni. Alig pár órája vették be a várost, de már annyi gaztett van a számlájukon, amit a németek is megirigyelhettek volna. Félek, éjszaka katasztrófa lesz. Minden nőt nem tudunk majd megvédeni. Nincs sok, mozgásképes, egészséges férfi a pár katonaszökevényen kívül. Fegyvertelenek. Jobb, ha nem mutatkoznak ezek az emberek, mert nem biztos, hogy nem lőnék le őket, hogy németek vagy nyilasok. A legtöbbnek nem tudtunk szerezni civil öltözéket, még mindig katonaruhában vannak.
— Tudtam némi zöldséget összekoldulni, Atyám. Majd ha jönnek a testvérek, akkor lepakolják valami biztonságos helyre, nehogy ennek is lába keljen. Hoztam „vendégeket” is. Éjszaka találkoztam össze velük. Úgy látszik a felszabadítók egyik előőrse benézhetett a zárdába. Még szerencsém, hogy az úton találkoztunk, mert tervbe vettem, hogy benézek a zárdába, hátha tőlük is kaphatok valami élelmet. Nekik sikerült megszökniük a zárdából — mutatott a három apácára és a kislányokra — amikor ott elszabadult a pokol. Ezt a két árva gyereket is sikerült kimentenünk. Olyan tízéves formák, de lehet, hogy idősebbek. Szeretnének beszélni önnel, Püspök úr. Gondolom, a védelmét akarják kérni.
— Az én védelmemet? Attól ugyan ne sokat várjanak. Isten védelmét tudom csak nekik felajánlani.
Legutóbbi módosítás: 2017.03.24. @ 15:23 :: Avi Ben Giora.
