Sonkoly Éva : Csak kérdések

…mert a téma — sajnos — még mindig aktuális!

Gondolkodom az élet, a világ alakulásáról. Csak kérdések ezek, nincs rá felelet.

Majd az idő eldönti, szokták mondani egyes történések végső kimeneteléről.

Így aztán ma vendéget is hívtam, az Időt.

Nem első alkalommal kérem. Jön ő magától is, éveim múlásával egyre gyakrabban látom. Általában úgy emlegetik, a „vén Idő”. Ahogy nézem öreg?… Vén?

Nem is lehetne, hiszen minden percben megújul — van.

Legfeljebb az emlékezete nyúlik messze, a régi korokba. Jó lesz tehát beszélgetőtársnak, nála kompetensebb úgy sem akad. Látja a régi, a mostani eseményket…

Leültetem hát ide, velem szemben abba a képzeletbeli nagyon kényelmes fotelba. Hátradől, mosolyog, arca redőtlen, hisz a pillanat szülte, az én képzeletem.

— Hallottál a migránsokról? — kérdezem ilyen bizalmasan, talán nem bántódik meg.

Bólint. Különös ez a biccentés, ködbe vonja alakját. Aztán a kezével kerekre formáz egy képet. Lassan láthatóvá válik egy terület. Nem, nem ország, csak egy állam, fegyveresekkel, akiket különös megszállottság kerített hatalmába.

— Nézd, a hatalom! — súgja az Idő, és a fegyverekre mutat.

— De, miért? Mi van mögötte?

Ismét fellebbenti a homályt, és hatalmas pénzkötegeket látok.

— Kié? — kérdezem.

Nincs válasz, az Idő mosolyog. Persze — jut eszembe —, nem tudható, hiszen ez csak a pillanat, a most, hogy mi volt azelőtt, vagy mi lesz, az nem tartozik rám…

Változik a kép, halottak, menekülők ezrei. Mentik az életüket. Elindulnak messze, észak felé, hozzájuk csatlakoznak azok, akiket még nem ért fegyveres támadás, csak a létük a megélhetésük bizonytalan már régen, s most itt az alkalom. Éheznek, nagy létszámú családok vonulnak gyalog, gyerekek sírnak közöttük. Összeszorul a szívem.

— Hova mennek? Mi lesz velük?

Az Idő vállat von, mint aki nem tudja. Dühös leszek, hiszen hallgatom, olvasom a napi híreket. Sorolom is, hányan jöttek a mi országunkba, mi is a helyzet most Európában és más kontinenseken…

— No látom, tudod te, miért fáradjak ezzel — mosolyog vendégem. — Nem is tudom miért hívtál.

Kicsit megnyugszom, próbálok okosan gondolkodni, ami nekem — tudvalevő — nem igen sikerül.

— Emlékezni hívtalak olyan időkre, amikor én még nem éltem. A régi komor időkre. Egyelőre nézzük csak a mi országunkat! Tudod, régen foglalkoztat a gondolat, hogy mi magyarok miért nem indultunk el a nehéz időkben, más országok felé, hiszen…

— Szoktál olvasni? Gondolj vissza ezekre a sorokra: „kitántorgott Amerikába…” Mennyien is voltak?

— Igaz, de korábban? Mondjuk a tatárjárás idején?

— Akkor felégették a falvakat, foglyokat sem ejtettek — hisz’ tudod!

— De nem menekültek el az országból, nem!

Az Idő csak mosolyog, új képet mutat:

Török katonák száguldoznak, a Duna-Tisza köze szinte lakatlan, a dunántúli végeken romos várak között portyázó vitézek, rabláncon szegény parasztok sokaságát hajtják messze a turbános török bégek parancsára…

— És a menekülők?

— Ott vannak a várakban, messziről jöttek.

— De nem mentek a határon át Európa országaiba! — erősítem a magam igazát.

— Nem! Oda követek járnak, segítséget kérni — bólint az Idő.

— Hiába mennek, nem segít senki.

— Nem! — az Idő szemöldökét ráncolja. — Ennek az országnak nem volt segítség sem akkor, sem később.

Újra képeket látok: szabadságharcok, a nagy háború, Trianon, II. világháború, ’56. Hirtelen hang is társul a képhez, segélykérő üzenet a rádióban — nincs, nem volt válasz.

— Nem vagy te kicsit önző, csak a saját néped érdekel? — futtatja rajtam a szemét az Idő.

— Eddig te irányítottál, most hagyd ezt rám! Nézzük meg a nagy népvándorlások idejét, okait a világban, mert ha jól gondolom, a te felmenőid is úgy jöttek ide, valahonnan keletről, mikor is? Tudom magyar vagy, de az őseid?

— Igen, anyai ágon kunok, úgy az 1200-as évekből, de volt közöttük…

— Tudom, hagyd… nincs most itt az ideje. Inkább figyelj, aztán majd… Hol is tartottam? Ja, a nagy népvándorlások. Európában az ókorból a korai középkorba tehető átmenet idején. Nézzük milyen népek voltak: Gótok, vandálok, frankok, germánok, szlávok, alánok, avarok, onogurok. A népvándorlások okai pedig: a hun betörés, a török népek terjeszkedése Közép-Ázsiában, de ilyen volt a túlnépesedés, az éghajlatváltozás is. A VIII. században útra keltek a vikingek, magyarok, besenyők, úzok, kunok, tatárok. Ugye találsz ismerős népeket közöttük? Hogyan is lett a kun ősöd annyira magyar? Mi a helyzet a szlávokkal? Mennyi rokonod él Szerbiában?

Különös a népek története… én, aki visszatekintettem a kezdetekre, kicsit másként nézem a jelen folyamatokat. Mennyi nagy birodalmat láttam már — széthullani…

Suttogó lett a hangja, távolodó az alakja, mintha már itt sem lenne. Utána néztem.

Egy különös alak ment az út szélén, arcát sem láttam már, csak a kezét, amelyből port szitált a szél, ami szerteszóródik, mint a népek a nagyvilágban…

 

Legutóbbi módosítás: 2017.01.15. @ 14:23 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"