Kép : Máté Sándor
Tán száz év, tán ezer…
ki mondja meg,
hogy mennyi elég, és mi a sok,
míg életünk homokja lepereg,
arcunkra ülnek,
sokasodnak a ráncok,
bennünk elcsendesülnek az álmok.
Valaha tavaszok, szemünk sarkába
bújnak, ott halnak, vagy csak múlnak,
maradnak a vágyak…
egy reggel, azok is tovább állnak.
Tükörbe nézve látom, mit tettek
a tova futó évek,
nem haragszom, nem is félek,
hogy egy napon majd
elém áll az élet irigye, kezét nyújtja,
elveszi utolsó sóhajom,
már nem lesz óhajom sem,
mit adhatnék cserébe…
utolsó zseb nélküli ingem,
színesre nem cserélem.
Tán száz év, tán ezer…
rég elfáradtam számolni,
ujjaim is feledték az imát,
néha még nyelvemen maradt szavak
keresnek utat a múltba,
de rúttá lett a gondolat,
csak homlokom redői tudják
mi lesz velem,
az időt sem lesem, nem kérdezem.
Ma már csend ölel, simogató kezek
hagytak magamra,
ünnepnap, ha ajtóm nyílik,
és látogatóm egy szép álom,
magam, mindig egyedül találom.
Tán száz év, tán ezer…
megöregedtem,
mondják: bölcsebb lettem,
mint a halni akaró tölgyfák,
árnyak a falon, avarba hulló levelek…
éjszaka, már álmodni merek,
megszépíteni az éveket, fehérbe
öltöztetni a volt életet.
…nekem megadatott,
mi másnak még nem,
nekem csillag meséli a múltat,
angyalok szárnya takar rám meleget,
nekem volt tavaszok köszönnek,
és befedik léptem telek,
nekem a napok, már rövidek,
és hidegek a nyarak,
hozzám repülnek a kék madarak,
engem ölelnek az álmok,
és csend meséli a valóságot.
