Állnék itt az ágy felett titokban, az én titkom lenne ez, hogy ringva nézhetem a végtelenbe olvadt testeket, a kicsiny vöröslő hajnalpír arcot, a bíboréjbe hortyogó, szusszanó kis angyalt, pilleszárnyú csöpp virágkehely kezet, a görbe angyaltű-virágokat szeme felett, boldogan heverve moccanó parányi lábak zizzenését, a lábakat, melyek olykor a számban, máskor a párnán ébrednek tudatára annak, hogy övék a nagy világ, a galaxis, amely a matrac, a paplan és a párna, s megannyi dombja és völgye az asszonyi testnek, és ott a lebiggyedő, nekem mézízű rózsaszín ajak, sarkában éjjelek megbékélt cseppje szendereg, hajában ott kuszál egésze a tegnapi napnak, hasfájós, hányingeres, dohogva zsörtölődő, mások helyett és másokért is tenni kérő, akaró, minden szilánkot összetapasztani kész, megfáradt, fel-felfúvódó, majd álmában kipukkadó test-buborék, tele salakkal. Hamuszín aggodalmak szürke vásznaként szippantva be, szárad rá a világ fekete penésze és én itt az ágy felett csak egyre kérem az Istent, legyen ez a megviselt vászna újra hófehér, s lehessek én kezében az a póniszőrecset, ki esetlen bénasággal újból angyalnak festi meg, hadd pihenje, szuszogja magát a végtelenbe, s lehessen megint a régi test, apró kezeket imitáló, matracunk széltétől a végekig elfoglaló, végigterpeszkedő, engem a földre kitúró, egész életemet boldogan átölelő takaró.
Legutóbbi módosítás: 2016.10.15. @ 12:06 :: Kőszeghy Miklós