átaludtam néhány telet
miközben újra és újra
besurrant a kikelet
s mire őszbe fordult
a csavargó gondolat
írni kezdtem arról
ami itt maradt
polcokon könyvek
vitéz katonák
műremekek
ásítanak sorban
holtomiglan
holtodiglan
egykor nekik mind
szerelmet vallottam
egy kopott
fekete táska
benne írógép lakik
csak egy mosoly
ma jussa
rajta ujjbegyem
már nem kopik
barázda-bakelit
magára maradt
hangtalan
az idő forgása nyelte el
benne eltemetve
nyughatatlan dal
ma is rejtelem
egy ócska gép
mi eltörött pedig
acélos a váz
lencséken átszűrődő
titkos világ izgatott
nyomába szegődtem
évekig tartott a láz
elkezdtem
kergetni az embert
hogy lelkébe lássak
talán tudok adni
valami szépet a világnak
végül felhagytam vele
most ott lóg a falon
leendő önarcképem
fekete kerete
rongyos lapokon rejtőző
„ige” idők szítottak tüzet
hittel istennel
megharcoltam
sorsom barátja lettem
ma magam írom
magamnak a
verset
elkeseredetten
olyan vagyok
mint az
őszbe fordult napok
a gondolat is tétova
naponta szövi tervét a pók
mégsem jut sehova
