Boér Péter Pál : Öregfiú – 3.

Lírai emlékek és álmok egy feledésbe merülő emberről.

 

Hetek óta nem borotválkozott, azt fantáziálta, hogy egy szőrszál álmélkodott önmagán, ő már semmin sem csodálkozott el.

 

Az áll, amin vagyok, olyan, mint oázis közepén a napfelkelte, csúcsos, és én virágoztam ki belőle. Bár engem is megpróbáltak a lúzerek sorába dönteni, de a szavanna közepén is álldogál egy-egy borzas fa, ami beissza a nap forró sugarait. Ha húsz évig egy csepp eső sem esik, akkor is vígan él.

Rám zuhogott a langyos, elvtelen eltelenítő, de csak annyit ért el, mint a bögréből kicsorgó aludttej, ami képtelen felvenni csupra formáját és belekötni. Mielőtt egy íztelen ebéd desszertje lenne, zenére fakad, és eregeti magából a kisebb-nagyobb hangjegyeket, majd felmásznak a violinkulcságak törzsén.

Bepacsmagoltak, és hullott a férgese, tarvágás volt ez a javából. Megérdemelték! Hogy miért? Mert nem olyan kitartóak, mint mi most. Örök, állcsúcson ragyogó szakállszálként maradunk az állon, amin vagyok, és egész nevemben ott pezseg a szakértelem nevű hegy.

Nyár közepén, tarlók gereblyéi sem olyan hatékony segítőtársak, mint a pengehuzigálás, de ügyesek vagyunk, a habok közé ringatózunk! Ki nem állhattam azokat a bólogatókat, akik elsőre beadják derekukat, és hevernek a ragacsos fehér latyakban. Micsoda szakálltalan élet! Most újabb pár ezer évre feltöltődünk, átveszem a nekünk járó szakhely uralmát.

 

A félelmen a fejében ismétlődő hallgatók elméleti dúdolása könnyített egy picit. Lent ropogtak a fegyverek, onnan a távolból olyan volt, mint egy tűzijáték. Csak azok a tüzérségi lövegek időről-időre ne vonták volna ki a vért is az arcából. Akkorákat dörrentek, amikhez hasonlót sem hallott soha. Sajnálta azokat a szerencsétleneket, akik ott maradtak a csatatérré változott városközpontban. Azokat, akikkel bódultan megláttattak egy gyönyörűséges, függőlegesre állított, átlátszó hártyájú dobot. Óriási mókuskerék volt a javából. Olyan volt, mint egy ház. Rögtön bele kellett szeretniük. Picit a sorsolások kerekére hasonlított, volt is rajta egy oldalsó ajtó, amit lenyitva, beléptették őket. Csuda jó itt, gondolták, és elkezdtek sétálni.

Előbb csak kis disznóságokat követtettek el velük, aztán nagyon fájt a szívük, szívesebben odaadták volna egyik fülüket. Az élet arra van, hogy éljük. Nem? És hogy lehet legjobban fürdeni benne? Ha mindent és mindenkit zajtalan fegyverhasználatra vezetnek.

Már nem sétáltak, hanem rohantak a dobban, olyan iramban, amint a kerék diktálta. Megállásról szó sem lehetett, egymás utáni többszöri lepottyanást követően nagy nehezen visszaálltak a vágtába.

Oldalról két gigantikus, fáradtsággátlóval ellátott tábornok éjjel-nappal kurblikkal tekerte a kereket.

Valahogy ki kellene már szállni a dobból, idegesítő a folyton-rohanás, egy idő után elviselhetetlen.

A lelkiismeret-furdalás halvány mécsesként derengett valahol a hajtók emlékeinek alsó sufnijaiban, de már sehogyan sem tudták újraaktiválni.

Korábban nem szokott ilyen kerekeken gondolkodni, meg is lepődött magán. Aztán a Samuék kútja is eszébe jutott, Samu gyenge gyerek volt, ezért állandóan ő hordta helyette a vizet. S bár kis híján az életét kockáztatta az elnyekeredett gerendák miatt, sosem bánta meg.

Oldalra dőlt ősrégi építmény, kávája korhadt, a két gerenda is. Bár párhuzamosan, de félrebillenve álldogálnak az idő terhe alatt megrogyva. Pihennek. Még tartják a hengert, és rajta a régi láncot. Hajdan kétkarú volt, mostanra egyiket elveszítve, féloldalt tekerős, mélységtől óvó, vizet adó.

Korosztályából már mind kiszolgálták magukat, elapadt vizük, beomlottak, átadták a stafétabotot egy odébb ásottnak. Ez az agg hősként állja a rászabott kötelesség súlyát.

A kevés használattól már nem olyan kristálytiszta vize, mint kamaszkorában, de fittyet hány minden vízvezetéknek, nem foglalkozik a tervekkel sem. A teliség mindenekelőtt! Valamikor, valaki kemény munkával azért ásta, hogy vizet adjon. És az elapadt vizű, mégoly dölyfös társait is túlélve, keményen álldogál a huszonöt méter mélység fölött, hogy amíg magától szét nem mállik, vagy be nem omlasztják erővel, tegye a dolgát. Ami a legszebb, ő nem filozofálgat ilyen magaslatokban önmagáról, nincsenek önértékelési gondjai. A gőg legcsendesebb szellője sem fútta oldalba.

Csak a majd százévnyi felhőkből zuhogó, szórvány esőáradat, amit kútnak kötelessége kibírni, ahogy a hőt és a téli fagyot, meg minden más váratlan változást, mert nem a veszélyektől jajgatás, hanem sokkal fontosabb feladata van, így oldalra nyekeredetten is.

Vihar sem kellene! Ha ráfújnék is, szétesne tán, de még korhadékát átjárja a kötelességtudat, és az, hogy értelme van létének, nem lehet felborítani.

A kút, ha igaz, még megvan, de Samukát pár héttel korábban besorozták, oda nem ment utána meregetni.

 

Nem érzelgett különösebben, annak örült, hogy él. Úgy döntött, ha rajta múlik, megpróbálja ezt az egész őrületet túlélni, és ha ilyen gyilkolást lehet rendezni, minden oldalról gyönyörűen megideologizálva, akkor, ha túléli és kiskaput talál, megpróbál soha nem lenni katona.

Behunyta a szemét. Ritkán szundított egy keveset, olyankor, amikor a vastag, szénsötét felhők — a pince sötétjét túllicitálva — a vakság szintjére süllyesztették látási viszonyait.

„Davaj, davaj”, ordították odakint, aztán egy határozott géppisztoly-sorozat elnémította a — valószínűleg — orosz kiabálást, és a megszokott „snell, snell” hallatszott tovább.

Egy csiga mászott a vasajtó előtt. Úgy látta, csillag fényesítette házának kupoláját, boltíveket és mindenféle cirádát ékesített bele. Búrája volt, mert a hálátlan csigaház mit sem ér anélkül. Tapogatója tompa érzettel közli vele a külvilág csak azzal ízlelhető jeleit. Kicsontozta magát, mert nem divat kövérnek lenni, és ez a nyúlós nyálka, amin hasmánt halad előre valamely szivacsos félösszeomlásban, igencsak előnyére van.

 

Ő így született, eleinte bánta sorsának csúszó létét, de mióta olyan bögyösre gömbölyödött, kicsi aranykupola kerekedett körbe-körbe — persze csak házának belsején, hogy ne irigykedjenek a hasmánti versenytársak —, már nem búsul, hogy csúszva-mászva erre a mászó életre született.

Egyeseknek erőfeszítésekbe kerül, tán még meg is marják önnön becsülésüket — valami ilyesmi szót használnak —, s marcangolják magukat, pedig átlátszó dolog ez. A lényeg, hogy nem szabad házatlannak lenni!

Hullámzó hason-menésben elkeveredett a világ összes fűszála közé. Hátán a farbeosztmányú alácsúszmány-palotájával csendesebb lett.

Ej, ha a többiek tudták volna, miféle felújításokat engedhetett meg magának, talán ők is használják tekergő, nyirkos tudományukat, de ez a csiga, az a csiga, amelyik lenyúlta és megtartotta magának a titkot. Nem küldött kisbírót egyetlen utcasarokra sem, hogy szétdobolja, „lám, amott tekereg nyekeregve a lágy nevű, nem csontos”.

Züllött életet élt, már arra sem emlékezett, hogy tényleg kicsontoztatta magát, vagy eleve — gerinc nélkül — csigasúllyal ajándékozta meg a szerencse.

Be-bemászott, végigtapogatta a fal aranyberakását, fel a kupola legtetejéig. Palotája egyetlen helyiség ugyan, de tökéletes burája van, és a hiperluxus, minden csigáknak kijáró, oldalas hátdögönyöző, pihe-puha, meszesített falak.

Hogy szép legyen az álma, valahol a belső palota legeldugottabb zugában egy csinosra szabott trónust rakatott. Mennyit szenvedett a tudattól, amiért csak nézegetheti, mert míg házatlan csigáék függetlenek, addig ő függ a házától, ilyen értelemben már feltétlenül irigyelte őket. De a trónus alatt valódi gyémántkoronát hasoncsúszott össze magának, amit kéz nélkül ugyan, de tapogatóival igen ügyesen rakosgatott néha-néha a fejére.

Tulajdonképpen bent tartózkodott, folyamatosan.  Már ki se jött volna — annyira elandalította az élettől kapott busás ajándék —, de néha muszáj volt. Félt, nehogy titkos adományozója nyálkáncsúszás nélkül megvonja tőle házának belső dizájnját.

Ő egy boldog csiga volt, amíg a fűszálak és járdaszélek csendes zugában be nem tévedt egy kóbor macskába. Álmában történt a dolog, a „miaú” hang kiadója el is csodálkozott, hogy hirtelen roppantott csigapecsenyéje sosem volt még ilyen recsegős-ropogós, teljesen mintha megcsontosodott volna… Aztán legyintett egy nagyot, és néhány egészséges nyelés után dobta a világ gondjait, szokásához híven feldorombolta magát egy háztetőre.

Mi ebből a tanulság? Semmi esetre sem az, hogy a hason csúszás minden esetben idevezet. Az ellenkezője sem, hogy csigánk elmúltával, vele együtt ott hagyta volna a világot minden csúszómászó.

Azt is tudta, amikor a begubózott csiga sorsára jut, neki is vége lesz…

Ám a gondolatok nem mindig fedezik a valóságot, egy óriási dörrenés elnémította a „snell, snell”-t, és megint beállt a csend. Remegett minden tagjában.

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/