„Ma önről álmodtam…”
Valamikor régen… lehettem tizenéves, közelebb a húszhoz, bizony régen történt.
Tudom, most sokan találgatják hány éve is lehetett? Nos a mi családunkban sohasem volt szokás valakinek, főleg nőknek az életkorát kérdezni, sőt nem is dicsekedett vele senki, hogy már leélt ennyi, meg ennyi évet. Úgy nőttem fel, hogy a nők életkorát, szokásait némi titok fedte mindig. Gondolom, meghagyták mindenkinek azt a bizonyos képzeletvilágot, ami manapság annyira hiányzik az életből. Mostanában mindent kirakatba tesznek, némely híresség (csinált híresség, vagy aki annak hiszi magát) még azt is, amiről jobb lenne hallgatnia — gondolok mű idomokra, hamis érzelmekre, egyebekre. Akik fogékonyak a lélek és test titokzatos szépségeire, hunyt szemmel is látják azt, ami fontos, azok bizonyára értik miről beszélek.
Szóval abban a régi időben még nem volt disco, a város, ahol éltem egyetlen olyan szórakozóhellyel rendelkezett, ahová jobb ízlésű ember vasárnap délután betért egy kávéra, pár pohár italra, s józanul ment el. Este pedig zene szólt, nyári estén annak az étteremnek a teraszán, más évszakban pedig bent a teremben táncolni is lehetett.
Mint korábban, abban az időben is életemben fontos szerepet játszott a mozgás, szerettem a zenét, táncolni még öt-hat éves koromban megtanultam. Tudom, furcsán hangzik, de az ilyen életkorú gyermekeknek szerveztek tánciskolát ahol nemcsak néptáncot, de keringőt, társastáncokat, és minden más egyéb fontos lépéseket is tanítottak. Tehát a tudásom megvolt, már csak az alkalom kellett, hogy táncolhassak.
Tizennégy-tizenöt évesen néha abban az étteremben vacsoráztunk szüleimmel, vagy nyári estén leültünk a teraszon egy hűsítő italra. Így kezdődött. Aztán egy alkalommal valaki felkért táncolni. Akkoriban — mondom régen volt — így működött a szórakozás, az ismerkedés kísérettel, s táncra kéréssel.
Megtetszett nekem az este hangulata, és később barátnőmmel, édesanyánk kíséretében gyakori vendégei lettünk az étteremnek. Mi ketten a barátnőmmel délután asztalt foglaltunk, közel a zenekarhoz, mert ott volt a táncparkett is. Aztán később édesanyánk kíséretében elfoglaltuk a helyünket. Jól éreztük magunkat.
Persze, mint afféle mindenre kíváncsi kis tinik körbenéztünk, jól megfigyeltünk mindenkit, s nyilván magunk között kibeszéltük az ott látottakat. Egy idő után feltűnt egy nálunk jóval idősebb érdekesen öltözködő lány, aki mindig olyan különösen viselkedett, haja szigorúan kontyba tűzve, vállán stóla — ami akkor nem volt divat — édesanyjával ült a hozzánk közeli asztalnál.
Csendesen beszélgettek, kedvesen mosolygott mindenkire, de sohasem táncolt, mert nem kérte fel senki sem. Nem is értettük miért jár oda minden vasárnap. Én magamban sokszor kívántam, bárcsak valaki odamenne már hozzá, elvinné táncolni, mert milyen rossz lehet ülve hallgatni a zenét, amelyre nekem még a legkisebb lábujjam is megmozdult.
Sokféle emberből állt a társaság, de mindenki tudott viselkedni, aki esetleg vétett az illemszabályok ellen, azt nagyon udvariasan kikísérte a pincér.
Léteztek olyan különös, íratlan „szabályok” a lányokra vonatkozóan. Katonákkal — a városban több laktanya is volt, tehát akadtak bőven — azok a lányok, akik a jobb társasághoz tartoztak bizony nem táncoltak. Ahogyan visszagondolok erre, ma sem értem, miért, talán egyetlen érthető okból, ők viszonylag kevés időt töltöttek a városban, általában messziről jöttek, idővel hazamentek, talán úgy gondolták akkoriban, hogy csak kalandot kereshetnek…
Egy este döbbenten láttuk barátnőmmel, hogy egy katona fiú megáll a sohasem táncoló lány asztalánál és meghajol előtte, valamit mond, ő kedvesen mosolyog, feláll és… talán azóta sem láttam jobban összeillő párt, mint őket, ahogyan mozdultak a zene ütemére.
Így volt ez pár vasárnap, míg egyszer tovább maradtunk a szokott időnél, elmúlt már tizenegy óra is, amikor az a fiú, aki akkor már ott ült a furcsa lány asztalánál, a mikrofonhoz lépett. Keveset beszélt a zenekarral, majd ismerős operett dallam csendült, halkult a beszélgetés mindenütt, de az igazi csend akkor következett, amikor a fiú megszólalt, valami eddig sohasem hallott csodaszép hang töltötte be a termet. Ismertem a dalt, mint minden kis romantikus. Vártam a végét, vajon ott az a kitartott hang… tökéletes volt!
A következő héten is tovább maradtunk, hallgattuk a szebbnél-szebb dallamokat, annak ellenére, hogy az operett nem igazán volt a kedvenc műfajom, de a hang varázsa ott tartott… Kicsit érdeklődtünk ki is az a fiú, mivel foglalkozhat? A foglalkozására már nem emlékszem, de budapesti volt, s egy neves énektanárhoz járt, nagy terveket szőtt az énekes pályát illetően.
Aztán az élet, a szerelem oda kötötte a városhoz. Feleségül vette a lányt, bizony a közöttük lévő jó pár év korkülönbség ellenére úgy tűnt, ez őket nem zavarta. Valami különös boldogság sugárzott róluk ahányszor csak találkoztunk. Fiuk született, nagyon szép pici baba volt, talán tíz éves korában kiderült róla, hogy valamilyen betegsége miatt túlsúlyos… s több, még nagyobb probléma is társult hozzá… Szülei mindig nagy szeretettel sétáltak vele a városban.
Aztán egy alkalommal… — az okát nem tudom — a csodálatos énekhang örökre elnémult.
Az utcán sétálva hirtelen összeesett az édesapa, már nem lehetett rajta segíteni, azonnal meghalt.
A felesége évekig járt feketében. Egyszer csak hirtelen eltűnt a városból, csupán találgathattuk, hova mehettek a fiával, mert akkor már az édesanyja sem élt.
Ha a temetőben járok, évente egyszer-kétszer mindig ott vezet el az utam egy sír előtt, rátekintek a márványba vésett nevére, ő az a férfi, aki feladott mindent egy igaz szerelemért.
Legutóbbi módosítás: 2016.07.12. @ 17:27 :: Sonkoly Éva
