dr Bige Szabolcs- : Száll a nóta, szól a dal

Nyomtatás

„Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” — régi szokásuknak engedve, ma is felmentek a dombra. Pista, Laci, Karesz, Márton. Klári is kijött, de nem állt be a táncba, csak kívülről nézte. Énekeltek, s egymás vállát átfogva körtáncot lejtettetek. Előbb lassan, tempósan, majd egyre gyorsabban. Aztán a kör szétszakadt, s párosával, vagy egyedül járták. Márton kinyújtotta a karját Klári felé, de ő megrázta a fejét, s elfordulva kitörölt egy könnyet a szeméből.

Legelőször tizenéves kamaszkorukban jöttek fel a dombra. Egy iskolába jártak, együtt játszottak, együtt csavarogtak, s együtt fedezték fel a dombot. Felrohantak, körbeálltak, s énekelve táncoltak, míg a fáradtságtól le nem rogytak a földre. Megpihentek, s újra kezdték. Csak akkor hagyták abba, mikor feljöttek a csillagok. Akkor lefutottak, s mindenki hazament. Attól kezdve minden vasárnap délután megjelentek a dombon, ha az idő megengedte. Így ment ez az iskolai év végéig. Sokszor akadtak nézők is, akik megálltak, tapsoltak, dudorásztak velük együtt, aztán mosolyogva továbbmentek.

A négy fiú mellett két lány is együtt lógott velük: Klári és Zsuzsi.

Az érettségi vizsga utáni utolsó este, vasárnap sokáig maradtak. Már rég feljöttek a csillagok, de még nem jött, hogy hazamenjenek. A leányok sorra megtáncoltatták a fiúkat, s azok nem is bánták. Márton és Klári összekapaszkodva mozdulatlanul álltak a többiek gyűrűjében. Alig mozogtak a nóta dallamára, csak elvarázsolva ölelték egymást.

— Késő van! Menjünk haza! — kiáltotta egyikük, talán Pista.

Klári kibontakozott a fiú karjai közül, s megállt a kör közepén.

— Szép volt, fiúk, de ne legyen ennyivel vége!

— Hogy? … Mi? … Mit akarsz? — hallatszott innen-onnan.

— Csak azt, hogy jövőre is találkozzunk. Mondjuk, Pünkösd vasárnap, délután, itt ezen a helyen.

— Úgy legyen! — harsogták egyszerre.

Valóba így történt, a következő évben, Pünkösdkor ott voltak a dombon Zsuzsit kivéve, aki akkor már rég a tengeren túl volt. Kivándorolt egész családjával, s vőlegényével együtt. A létszámban azonban nem történt változás, mert Klári elhozta magával Vilmost, a jövendőbelijét, egy langaléta fiút, akivel a főiskolán találkozott. A társaság egyből befogadta a mindig mosolygó, jó beszédű fiút.

Klári nem törődött Mártonnal, még csak nem is kerülte. Nem kötötte össze őket semmiféle romantikus szál, nem alakult ki közöttük semmiféle intim kapcsolat. A későbbi években sem, kivéve talán egyetlen alkalmat.

Az iskolai évek után ki erre, ki arra hányódott, de végül újra összeverődtek a légimentőknél.

A csapat bevetésre készült. Márton, mint mentőtiszt a felszereléseket ellenőrizte, társai a két ápoló, Laci és Karesz a pihenőben várta a jelzést, mikor kell indulni. Klári éppen most végzett a szolgálatával, s szembe ment Mártonnal a folyosón. Mintegy vezényszóra átölelték egymást.

— Úgy érzem magam, mint akkor diákkoromban, érettségi előtt, mintha a csillagok között lebegnénk, tűz lobogna bennem…

— És én olvadok!

A csengő szava szakította félbe az emlékezést. Úgy szólt, hogy az ablakok is rezegtek bele.

— Riasztás! — kiáltott valaki kintről.

A két ápoló rohanva futott neki a kijáratnak, Márton is menet közben csatolta fel a sisakját és gombolta be a zubbonyát. Mire a géphez értek, a fülkében már ott ült Pista, a pilóta. Feldübörgött a motor, s a rotor szélsebesen kavarta a levegőt. Két óra múlva jöttek vissza. Klári még ott téblábolt a bázison, s látva a fáradtan beérkezőket kitöltötte a kávét.

— Te mit keresel még itt? — kérdezte Pista, a pilóta.

— Megvárom Vilmost, most jár le a szolgálata a légi irányításnál. És ti?

— Közúti baleset, öt sérült, három súlyos, de túlélik — summázta Márton két korty kávé közt.

Ezekre az eltelt évtizedekre emlékeztek most, ahogy egymás vállát átfogva lassú körtáncot jártak a dombon. Amikor megálltak körülvették Klárit, aki egyedül jött, Vilmos nélkül.

— Mi van Vilmossal? — kérdezték.

— Nagy beteg. Nem tudott jönni és nem is fog tudni sohasem.

Megkövülten álltak, alig tudtak szóhoz jutni.

— Javulást kívánunk neki! — nyögték ki végül.

— Üdvözletét küldi nektek, búcsú üdvözletét — folytatta Klári —, és kérdezi, hogyha ő már nem is tud ide feljönni, unokánk a barátaival feljöhetne-e?

— Hát, persze! Mindenkié a domb! És különben is örülnénk nekik!

Erre a szóra megelevenedett a bokrok alja, őt-hat tizenéves kamasz rohant oda hozzájuk „indián csatakiáltással”, körbeugrálták a csapatot, s közben rázendítettek a kis dalra:

— „Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének”…

— Mi akár mehetnénk is, megjött az utánpótlás! — jegezte meg Márton.

Lassan ereszkedtek le a domboldalon, s ahogy visszanézek a gyerekekre, csillagfény tükröződött a szemükben.