Vandra Attila : Őseinkről mesél(ne) a vérfarkas

Ha a vérmedve egy olyan medvét jelent, amelyik rászokott a vérre, és háziállatokat és embereket öl, a vérfarkas jelentése más(…) a „vér” a vérfarkasban nem éltető testnedvünk megnevezéséből származik, hanem a germán Wer(e)wolfból „félfordítással”…

Őseinkről mesél a vérfarkas

 

Hazánk egyik legvérengzőbb és legveszélyesebb ragadozója a farkas. Magyar neve Tóthfalusi István szerint „A fark főnév származéka -s melléknévképzővel. Valószínűleg egy farkas állat körülírás önállósult első tagja, mivel totemállat volt, és valódi nevét tilos volt kiejteni, akárcsak a szarvas esetében.”[1] Kiss Gábor szerkesztésében megjelent Etimológiai szótár[2] egyetért vele: Szófajváltással keletkezett egy származékszó alapján. A farok szóból képzett farkas melléknév főnevesülése, amely a farkas állat jelzős szerkezetből vonódhatott el.”

          Létezik elnevezésére egy másik (elavult) szavunk is, a toportyán, melynek eredete ismeretlen.

          Egy harmadik szó jelentését etimológusaink a farkas szóval azonosítják, ez pedig a fene (lásd: „A fene egye meg!”). A szó másik jelentése „betegség” (lásd: lépfene). Kis Gábor szerint: „Származékszó. A fen ige -e folyamatos melléknévi igenév-képzős alakulata, vö. fürge, lenge. Eredetileg főleg dühös, támadásra készülő, fogait fenő vadállatokra használt melléknévi jelző volt, majd jelentéstapadással főnevesült, vö. fene farkas ’feldühödött farkas’. Eredeti jelentése elhomályosult, ma elsősorban szitokszóként, tagadást kifejező szóként, illetve nyomósító szóként használatos. Származéka a feneség ’baj, bökkenő.’”

          Egyrészt érdekes egybeesés, hogy mindkét szó (farkas, fene) rokonítható a tomporral (far, fenék), másrészt „állat, amelynek farka van” elég pontatlan és fantáziátlan elnevezés egy veszélyes ragadozóra (minden emlősállatnak van farka). Ugyanakkor, mint már az előző, kutyáról szóló részben megemlítettem a fene szabályos hangmegfelelésekkel (magyarban a szóeleji „p” „f”-é alakult) rokonítható a finn nyelvekben (permi, volgai, balti-finn) ismert (pen, peni, pine) sőt a nyenyec (szamojéd) vén szóval is, amely mind kutyát jelent.

          Számos indoeurópai nyelvben találunk viszont a farkassal hasonló hangzású szót, főleg a skandináv és az iráni nyelvekben: óskandináv vargr, protogermán Wargaz, protoiráni verk, óperzsa varka, szanszkrit vrka… s lehetne sorolni. Az irániakkal egy baj van. Zöngétlenedéssel ugyan farka lenne a magyar alak, de a szóvégi „s” megjelenését nehéz magyarázni, a protogermán Wargaz esetében pedig a „z” (z? c?) „s”-sé alakulását. Viszont az erza верьгиз‎ (veŕgiz), moksa врьгаз‎ (vŕgaz), mari пире‎ (pire), rácáfol e kételyekre. (Főleg a finnugor nyelvekre nem jellemző mássalhangzó-torlódásos vŕgaz-ról lerí, hogy kölcsönszó. Lehet, hogy a wargaz és a fark-as hasonlósága miatt vette fel ezt az alakot.

          Szintén elavult szavunk a farkasra a féreg, amelyet toportyánféreg alakban is használtak. Ez nemcsak a verg/verk indoiráni szóval hozható kapcsolatba (szóeleji zöngétlenedés, mássalhangzó-torlódás elkerülése = fereg), hanem rokona még az alán (oszét) bireg és a mari пире‎ (pire – p→f = fire) is. A féreg = kukac másik értelme e szónak lehet véletlen is (azonos alakú szavak).

         Azt képtelenség elhinni, hogy eleink nem ismerték a farkast. Bármelyik is legyen a helyes etimológia (körülírás, átvétel más nyelvből), egy olyan kultúrára utal, ahol tabu lehetett a farkas nevét kiejteni.

          Ha farkasról és mitológiáról van szó, nekünk, Erdélyben elsősorban a vérfarkas és a farkas által szoptatott Romulus és Remus legendája jut eszünkbe.

          Ha a vérmedve egy olyan medvét jelent, amelyik rászokott a vérre, és háziállatokat és embereket öl, a vérfarkas jelentése más. Olyan emberről szól, aki képes farkassá alakulni. Ugyanis a „vér” a vérfarkasban nem éltető testnedvünk megnevezéséből származik, hanem a germán Wer(e)wolfból „félfordítással”, vagyis valójában wer(e)farkas és nem vérfarkas… Wer az ógermán nyelvben embert jelent.

          A szó eredete arra utal, germán kultúrából vehettük át. Az cseppet sem meglepő, hogy vérfarkas (werewolf) a skandináv és általánosabban a germán mitológiának jellegzetes szörnye. Ám a jelenséget magát először az ókori görögök írták le lykantrópia (lykos = farkas, anthroposz ember) néven. Az ilyen jellegű átváltozásokba vetett hit szerte a világban előfordul, nemcsak farkasokkal kapcsolatban. Brazíliában, ahol még farkas sincs, jaguárrá alakulnak át, Távol-keleten is inkább nagymacskafélékké alakulnak (werecat), például tigrissé, (weretiger).

          Bár a vérfarkas magyar neve germán eredetű, hozzá kötődő „kultúránkat” inkább közvetlen szomszédjaink (szlávok és románok) hiedelemvilága befolyásolta-alakította. A szlávok vlkodlak, vlko (farkas) + dlac (szőr), tehát farkasszőrűnek nevezik[3]. Ez egy olyan hiedelmet takar, miszerint a vérfarkas felismerhető emberalakban arról, hogy szőrzete erősebb az átlagemberénél. A román vârcolac szláv átvételnek tűnik, de egy dolgot nehéz megmagyarázni. Az „r” betűt, amely csak az iráni (pl. óperzsa varka) és a magyar farkas-elnevezésben van benne, se a latin, se az albán, se a görög, se a szláv nem használ „r” betűt, hanem „l”-t (vulk, lukos). A románok másik vérfarkas-figurája a priculici, amelyet mi is átvettünk Erdélyben prikulics néven. Abban különbözik a vârcolac-tól, hogy nemcsak farkassá, hanem más állattá is képes átalakulni. A szó maga ismeretlen eredetű. „…-ics” végződése ugyan szláv eredetet sugall, bár a lic származhat a görög lyk(os)ból is. A román nyelv a görög és római szavak –is, -os, -us végződéseit elhagyta még a személynevekből is (például Hérodotosz helyett is Herodot-ot mondanak).

          A lykantrópia forrása egyrészt a totemisztikus hiedelemvilág (bizonyos értelemben rokon vonásai vannak az állatősökkel, „akiknek” leszármazottai emberek), másrészt a középkori babonák világa. A vérfarkas-legenda gyökerét feltehetően a fiatal harcosok ősi beavatási szertartásaiban kell keresni. Az ellenfél megfélemlítésének szándéka terjesztette a hitet másokban, hogy e beavatott fiatalok igazi farkasokká képesek válni. A hírhedt skandináv berserkerek (medvebőrűek) medve vagy farkas bőrét öltötték magukra harc közben.

          A középkori babonás gondolkozás aztán tökélyre vitte a vérfarkasoktól való félelmet, és a boszorkányok mellett nem egy „vérfarkassággal” vádolt személy is végezte máglyán. E „modern” vérfarkasok bárkire veszélyesek voltak, és jól illeszkednek az indoeurópai népek meséinek horror-kedvelő világába.

          Egyesek még mindig hisznek létezésükben. Rezidens orvos(!) kolléganőm esküdözött, hogy léteznek, és különböző weboldalakat mutatott, hátha meg tud győzni, létezésük nem mese!

          Az indoeurópai vérfarkas-felfogásban két jelenség egyesül. Az egyik, amikor egy személynek a viselkedése „farkasszerű”, destruktív, a kriminális és a démoni jelzőkkel társulva. Az ókori görög törvények, a Lex Salica (I. sz. 500), a Lex Ripuaria (VII. század), és más I. évezredi nyugat-európai és skandináv törvénykönyvek a „farkassá válás”-t olyan tettekkel kapcsolatban említik, amelyek a legszigorúbb büntetéseket vonták maguk után. Érdekességként a farkas szó (lupus) latin nőnemű alakja (lupa) prostituáltat jelent.

          A másik a farkassá való alakulás tényleges képessége. E meghatározás a középkorban egyes pszichikai betegségekkel társult (dementia canina, melancholia lupina) ám párhuzamosan a mágiában való hit, és az ősi (a kereszténység által üldözött) totemisztikus gondolkodással ötvöződve megszülte a hitet az ilyen képességű személyek létezésében.[4]

          A Wikipédia szerint a vérfarkas leírásával először az ógörögöknél találkozunk. Hérodotosz említ egy Neuri nevű népet, akik Szkíthiától északkeletre laknak, s melynek tagjai egyszer egy évben néhány napra farkassá alakulnak, majd visszanyerik emberi alakjukat. Feltehetően itt is beavatási szertartásról lehetett szó.

          Az örmény vérfarkasoknak (farkasembereknek), a mardagayl-oknak (marda = ember, gayl = farkas) már nincs közük a beavatási szertartásokhoz, ők elátkozott lények, amelyek félelmet keltenek. Sok esetben ezek súlyos bűnt elkövető nők, akiket meglátogat egy szellem, amelyik megparancsolja, hogy farkasbőrt viseljenek.

          Ám a farkassá válás jogi értelmezésével már egy évezreddel azelőtt találkozhattunk az indoeurópai kultúrában (a Hittitáknál). Törvénykönyveik a farkassá válást a „szörnyű” bűntettekkel kapcsolatban említik.  Idézek:

          „Ha valaki elrabol egy nőt, és azok közül, akik utána mennek kettő vagy három meghal, akkor nincs elégtétel. Farkassá váltál.” [5]

          A számi folklórban Stuorra-Jovnna egy olyan személy, aki képes farkassá alakulni, ami arra utal, az uráli népek se voltak mentesek e mitológiai figurától, bár a skandináv hiedelemvilág hatásáról is lehet szó. A skandináv mitológia megőrizte az ulfhettennir (ulf = farkas) és a két mitológiai szörnyfarkas Loki és Fenrir emlékét. Utóbbi érdekesen cseng össze farkas értelemben is használt fene szavunkkal, amely a finneknél kutyát jelent). Érdemes megvizsgálni tehát az indoeurópaitól különböző népek vérfarkashoz kapcsolódó hiedelmeit is.

          Nem minden „farkasember” ennyire ijesztő szörny, mint az indoeurópai vérfarkasok. Bau Baba sumér istennő, kinek szinkretikus[6] „rokonai” más közel-keleti országokban (Babylon, Asszíria) és népeknél (pl. akkádok): Nintinugga, Gula, Ninisina. Egy gyógyító istennő volt, kinek templomaiban volt egy hely, amelyet kutyaólnak (kennel) neveztek, és ahova sérült és beteg embereket hoztak gyógyulni. E templomokban falfestmények mutatták az istennő gyógyítási módszereit. Farkas szobrok kerültek elő, amelyeken a következő felirat állt: „Ne állj meg a gondolkodásban, harapj!” (Do not stop to think, bite!) Ha más módszer már nem vezetett eredményre, megharaptatta szent állataival a beteget, aki a következő teliholdkor vérfarkassá alakult… és meggyógyult! Itt felmerül egy kétely, farkasról, vagy kutyáról volt-e szó, ugyanis mind a kutya, mind a farkas sumér neve UR. (Más forrásokban a kutya UR-GI, megint másokban a „halálkutya” pedig URBAT.) A népi tudatban még időszámításunk szerinti második évezredben is összemosódott a kutya és a farkas alakja. (Lásd a fene szavunk eredetét is!)

          Horrornak tűnik? Feltehetően a farkasokat a gonosz jelképének tartó indoeurópaiaknak is. Ám a sumér vérfarkasok nem voltak olyan horror lények, mint az indoeurópai társaik. Két hasonlóság jut eszünkbe az istennő nevéről. A bába (asszony) szülésznőt, javasasszonyt jelent nyelvünkben, de boszorkány mellékzöngével. Szláv nyelvekből vettük át, ahol nagymamát is jelent. A román nyelv is onnan, viszont Baba Cloanţa egy gonosz boszorkány. A másik szintén román mesealak, Bau-Bau, akivel ijesztgetik a gyermekeket („Ha rossz vagy, megesz Bau-Bau!”) Lehetséges, hogy a név mögött Bau Baba rejtőzik? Emléke túlélt volna négy évezredet? A kérdések költőiek csupán.

          Az indoeurópai vérfarkas-szörny nem illik bele azon népek mitológiájába, amelyek a farkastól származtatják magukat (csecsenek, török népek, mongolok), vagy szent állatuknak tekintik a farkast (kaukázusi népek). „Bennük van a farkasvér”, tehát bizonyos értelemben vérfarkasok. Aki önmagát büszkén farkasnak tekinti, annak szemében a farkasemberek nem lehetnek szörnyek. Egyes közép-ázsiai török népeknél is létezik a Kurtadam illetve az Erbörű, mindkettő farkasembert jelent, de nem olyan mitológiai szörnyek, mint szláv vulkodlac, vagy germán werewolf. A női vérfarkasokat Esbörűnek nevezték.

          Hitük szerint sámánjaik hosszadalmas és fáradságos rítusok által szándékosan kurtadam-má (farkasember) tudtak alakulni. Mivel a farkastól származtatták magukat, ez egy tiszteletre méltó állapot volt. [7] Feltehetően Hérodotosz által említett, néhány napra farkassá alakuló neurik története is e sámáni rítusra vezethető vissza. [8]

          Victor Pelevin jegyezte a le a következő vélekedést Közép-Ázsiában:[9]

          “Ne feledd, csak a farkasemberek az igazi emberek. Ha saját árnyékodat nézed, emberinek látod. De ha mások árnyékát farkasszemmel nézed, disznókat, kakasokat, varangyokat látsz.”

          E „vérfarkasok” inkább csak lélekben farkasok, mintsem szörnyek.

          A japán legenda szerint[10] Horkew Kamuy a fehér farkas-isten megharagudott az emberekre, és ördögi vérfarkasokat akart küldeni rájuk büntetésül. Ehhez egy asszonyra volt szüksége, aki megszülje őket. Ám a lány, akit kiválasztott, olyan szép volt, hogy beleszeretett, és elmúlt a haragja. Összeházasodtak, s számos gyermekük lett, akik békében élnek az emberekkel.

          Az obi-ugorok (manysik és hantik) mitológiájában[11] Numi-Turum [12], aki a Felső Világ hetedik emeletén lakik, hozta létre a világot és az embereket. Az első embert agyagból gyúrta, majd Kaltes-anki[13] lehelt lelket bele. Numi-Turum, hogy megvédje az ellenséges erőktől, létrehozta a menkviket, az óriás farkasembereket, kiknek a teste legyőzhetetlen. A menkvik ugyan ijesztőek, de ugyanakkor védelmező szerepük van, nem horrorlények.

          A középkori boszorkányperekhez kapcsolódó vérfarkas-perek anyagából kiderül, a vérfarkasok létezésében való hit igencsak eleven volt nálunk is. A vérfarkasság gyakran társult a boszorkánysággal. A boszorkány nemcsak kutyává, hanem farkassá is át tudott alakulni. Az embertársai jószágát farkas képében pusztító boszorkányt küldött farkasnak hívták, mert vagy az ördög küldte az emberiségre vagy a haragos ember a másik jószágára.

          A mai „szörny” vérfarkasunk – mint neve is mutatja – indoeurópai (német) eredetű, bár jellemét a környező szintén indoeurópai népek (szlávok, románok) hite alakította tovább. Feltehetően csak a Kárpát-medencébe költözésünk után ismerkedtünk meg vele, s a honfoglaló őseink tudatában élő más jellemű farkasembereket feledtette velünk. A két kultúra nem fért össze. A középkori boszorkánypereknek nagy részük volt a tőle való félelmek kialakításában. Miért tartom valószerűtlennek az alán eredetet? A következő részben kiderül.

 

 


[2] www.tankonyvtar.hu/en/…4_2…Etimologiai…/Etimologiai_szotar.pdf

[6] Két vagy több vallás elemeit ötvöző

[11] http://www.world-mysteries.com/pstonehill_1.htm Paul Stonehill: The misteries of the Golden Women of Ugra

[12] Turum =  isten a hantik nyelvén. Érdekesség: csuvasul Tură… Numi-Turum a mi Arany Atyácskánknak hasonmása. Az obi-ugorok fényesnek tartják a mennyek istenét. Érdekességként, manysi nyelven sorin aranyat és napfényt (napfényest?) is jelent.

[13] Kaltes Anki más néven Míg-imi vagyis Föld-anya. Anki = anya, Numi-Turum felesége, aki letaszította őt az égből, mert megcsalta. 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.