Csak mímelem, tán sarjad
-nem kell hogy rímeljen –
sóhajok fuldokló légzőgyökerén
elfojtott szóból engesztelő
vers még, mit neked szánok.
A sorok közt bolyongani kár.
Értelmet se keress
– a szív is csak toldoz, foltoz -,
a szándékot keresd, s méltasd,
mi gondolatot szült
s a fájdalmat, amibe belehalok,
ha haragszol rám.
Egy emberöltőn át
évezredek keserves
kínját hordjuk magunkon,
mely apáról fiúra száll
mégis évezredekig éltet,
mit megfogalmazni
emberi szóval nehéz,
mint a szembenézés
önmagunkkal.
Hát hogy menthetne fel
a rám sütött bélyeg
terhei alól néhány mosoly,
bűvös szó, vajúdó vers.
Ha nem voltam jó
sárkányfejű lónak
poklok mélyére kitaszítva,
hogy mehetnék mennybe érted
bekötött szemmel, vakon
új utakat kutató
csillagtaposónak.
Bontsd szét az életem,
s rakd össze újra
– legyen halálos játék –
sorsomból kiragadva,
mintha csak rajtam múlna
a kárhozat, a bűnbocsánat
e kegyetlen újjászületésben,
s feladni mindazt, aki voltam,
belehalni gyáván
önmagamba.
Nézd el nekem,
hogy meghaladja erőm.
Nem hiszek már
a gyermekmesékben.
Hiába ígér bármit a holnap,
tegnappá lesz bennem minden
örömöm, bánatom, küzdelmem.
Rajzolj vissza vele együtt az égre
ó sors, mikor villámfényed ostoroz.
Lángoló üstökös csikónak.
