Nagy Horváth Ilona : Meghalsz újra

 

 

Kint autók járnak,

koszos szélvédőkön pislákol a hajnal,

 az éj maszatos emlék, illemből maradok,

pedig már mennék,

itt nem akarok gondolni semmire.

Itt nincsenek álmaim, semmi otthonos kacat:  

cetli, összeszáradt müzliszelet, félbe hagyott képek,

semmi, amivel máskor kezemben, közel tartalak.

Valahol még alszol.

Vállat vonok.

Meghalsz újra.

Ma is.

Már teljesen józan vagyok,

túl hűvös, hogy meggyászoljalak.

Bőröm pihéin megült könnyű szavakból szemfedőt terítek,

ne élj tovább, Kedves.

Ma újra elfedem minden íved,

min annyi ábránd – mint susogó lázas selyem,

s megannyi elmaradt érintés kereste igazát,

ha lehunyom szemem, se lássam többé,

szemöldököd szigorú vonala mint dacol a nappal,

ne kutassa többé képzetem, hogyan mozdul szóra, ha hozzám szólsz,

ne kívánjam oly veszettül a szád és mindened.

Tapintanom sem kell, érzem, hol piheg a szíved,

de ne élj tovább, Kedves,  

csendet akarok, mozdulatlan rendet,

hol egészen nélküled vagyok.

Fejed alá álmaikba fúlt utolsó sóhajokkal tömött párnát teszek,

benne nyög élet és halál,

lustán csillan a jelen,

mint álomba ájult ifjak ajkán csillan öntudatlan a nyál.

Józan, sima és egész, felnőtt játék.

Én negyvenegy múltam, ég a szemem.

Düh.

Ha félretolom a függönyt, visszképe lobban az üvegen,

de a csend csendre int.

Tudlak mindőtöket, s tudom magam,

játszom, s ha kedvem adja, öltözöm, megyek,

ágyak, függönyök, utak,

holnap hiába keresne közülük bárki,

én nem ismerem ezeket az embereket.

Ilyenkor fáradt vagyok téged is hallani magamban,

félig hűlt lázammal csüggedt már fejtegetni vélt-valós igazságaid,

vállat vonok,

meghalsz újra,

hogy holnap szembejöjj megint.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.02.21. @ 19:55 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.