Nagy Horváth Ilona : Ívhangok

 

 

Esztendeje figyelem egykedvű folyásod,
borús délelőttök higgadt ezüstjét, 
s hogy esténként a nap mint bontja 
elmúlásvörösre szét  a szürke fényeket, míg lenge szél borzong
mutatva a határaink, 
hol válunk ketté,
te, a megmásíthatatlan, s fölötted 
az én csapongó gondolataim. 
Éhes szemű sirályok köröznek
összemosva olykor az időt,

s akkor elhiszem, nincs születés,

öröktől fogva létezünk.
Más napon, ha nyugodt vagy egészen, 
arcod ismétli az ég, 
s fejem félrebillentve álmodom, 
hogy kitöltve semmiségem, minden vagy:
mennybolt, felhő, naplemente, magasságot metsző 
lassú repülő, 
még én is, 
ahogy fölötted ülök egy mohos kövön, 
s épp azt hiszem, majd hozzád növök

törvényszerűen, ahogy behajított kavicsok emlékére

ébrednek s halnak el mindenkor a körök.
s ha már óriás leszek, 
áthajlok fölötted, feszesre húzott hassal
vigyázva hajóid büszke kürtjét. 
Akkor majd nézhetlek mindig, 
tehervonatok sikolthatnak a hátamon,
tagjaim rozsdálhatja bármi tél, 
többé nem megyek haza, 
mert néha csend lesz egészen, 
egészen éjszaka, 
néptelenné szépül  a part, 
s míg alszik a világ,
te halakkal játszol, 
én meg majd azt gondolom, 
örök ez a rend, 
erre teremtem, erre kovácsolt 
az emberi középidő, 
hallgatni szép zúgásod, 
s vigyázni halkan csobogó álmaid.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.02.28. @ 13:53 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.