kisslaki : Búcsú Szodomától

 

A kőszáli kecske unottan szopogatta a nyelvét. Elmélkedett az élet hiábavalóságán, de még nem vette biztosra, hogy igaza van. Kellemesen ücsörgött a Holttenger felett egy kiugró sziklapárkányon. Néha-néha átpislogott szatír szemeivel a jordániai oldalra, ahol ilyentájt szoktak a zsenge gidalányok pucéran hancúrozni. Ezt is inkább csak képzelte, mert innen egy jó szemű sivatagi sólyom is csak az autókat tudta volna felismerni okuláré nélkül. A rendszámtáblákat persze még avval sem.

Én még nem tudtam, hogy a kéjenc kérődzővel később még rácsodálkozunk egymásra.

Vagy egy hete, hogy hátat fordítottam a Vörös-tengernek. Pár kóbor kutya még elkísért az országútig. Címeket nem cseréltünk, mert nekik nem volt ilyesmi. Eltartott, míg sokszor váltott autókkal a Jordán vidékére mentem, mert ott sem volt dolgom. Aztán pár nap után Szodomát is elhagytam. Mikor magam mögött hagytam a várost randa gyáraival, még a port is leráztam a sarumról. Az elmúlt évezredek óta az erkölcsök megjavultak, az idegent már nem érik olyan molesztálások, mint hajdan az Úr inkognitóban utazó két angyalát. — Persze, hogy nem, hiszen azt a Biblia említette Szodomát annak idején a Holttenger mélyére rogyasztotta a Jóisten haragja.

A legszebb szodomai emlékem az volt, mikor az országút mellett búcsúsört ittam a szikár Abdullah kioszkjánál. 

Még most is borzongva gondolok arra a borra, amivel megkínáltak egy szodomai vidám társaságban

A házigazda — Isten bűnéül ne vegye — olyan gonosz lőrét adott, hogy nem is csodálkoztam már az öreg Lóton, hogy lányai két este is leitatták, mire közelebbről is megismerte őket. 

Nem csoda, hogy kilenc hónapra rá, két szép babával, a kis Moábbal és az aranyos Ammonnal szaporodott a család. — Ilyen bor után?

Egyébként az évezredekbe visszanyúló legendák szerint, akkortájt nem volt annyira visszataszító az ittasan, vagy éppen józanul elkövetett vérfertőzés, mint manapság. Sőt! A két lányt tisztelték erőst — mert biztos, ami biztos — időben gondoskodtak nemzetük fennmaradásáról. Ugyanis azt hitték, hogy már rajtuk kívül nem él ember a földön.

Na és? A glóbusz ellenne nélkülünk is. Sőt… 

Ilyen és hasonló kegyes gondolatokba merültem, s közben kibámultam a sósvízből a part menti hegyekre, ahogy azok vigyázóan körbeölelik a Holt-tengert. De olyan szorosan, hogy szegény csak északról kaphatott a Jordán folyótól édesvizet. Pedig ráfért volna a duplája is, mert az Úr a teremtéskor tán tévedésből egy marékkal több sót morzsolt bele.

Persze én nem bántam. Miután a parton megszáradtam, zsíros kenyeret ettem paradicsommal. Sózás helyett egyszerűen minden harapás után megnyaltam a vállamat. Igazán praktikus volt, mert nem kellett az embernek sótartót cipelni magával. Ha még paprikaöböl is lett volna arrafelé…

    Megszomjaztam. Január lévén, kihalt volt a vidék. Csak óránként, ingajáratként közlekedő katonai repülő húzott el Akaba felé felettem; de nem sörért ment, hanem az országhatárt fürkészte. Ein Gedi volt a legközelebbi hely, ahol vásárolni lehetett volna a kibucban, de sabbat lévén, nem mértek semmit. Jerikóban nyitva volt ugyan minden, sört is adnak, de az jó ötven kilométer északra. Legegyszerűbb — gondoltam —, ha itt rögtön felmászok a hegyre a meredek sziklákon, s, majd ha átjutottam a túloldalra, akkor mindig csak nyugat felé sétálva biztos találok valami arab települést, ahol elláthatom magam étellel, itallal.

Roppant okos ötlet —, gondoltam. Még egy óra múlva is így voltam vele, de már nem dicsértem hangosan az eszemet. Nagyon vártam, hogy már vége legyen a nyaktörő sziklamászásnak, mert már tudtam, hogy visszafelé nem fogok ezen az úton lejutni. Már nagyon izzadtam, fújtattam, mint egy kovácsfújtató. Pihennem kell, gondoltam. Még azért felhúztam magam egy sziklás peremen, ahol mindkét kezemmel kapaszkodni tudtam. Kidugtam a fejem, hogy hátha már Kánaánt látom, de majdnem visszazuhantam meglepetésemben. Vagy két méterről Belzebub bámult sandán a szemembe. Jobban odanézve láttam, hogy nem az ördögfejedelem volt, csak az a szatír kecske, aki ilyenkor szokta túloldalt a szemeit legeltetni. Alattomosan pislogott, mint valami feldühített végvári vitéz a zsoldelmaradás napján. Biztos csodálkozott, hogy honnan került ide ez a fura kalimpászmadár.

Mikor körülnéztem, még jobban elkeseredtem. Nyugatra semmi zöld völgynek, vagy biztató, reményt keltő ereszkedőnek nyoma sem volt. Ameddig elláttam, rozsdabarna fennsík feküdt, ahol találomra szétszórt sziklák ücsörögtek gőgösen, mint túros tésztán a töpörtyűk.

Lekuporodtam török módra, Ábrahám földjére, s csak azért nem sírtam el magam dühömben, mert még jobban röhögött volna rajtam a kaján kecske. Gondoltam, itt nem maradhatok örökké, megpróbálok lemászni ugyanazon a módon, ahogy jöttem, vagy szégyenszemre integetek a járőrrepülőnek, hogy küldjenek valami alkalmatosságot és hozzanak le. A gúnyos patástól el sem búcsúztam, hanem elindultam lefelé. Még ma is, dobogó szívvel riadok, ha erről álmodom.

Délutánra már rozsdabarna porköpenybe öltözködtek a sziklák, én mégis belefehéredtem, mire leértem. Kivánszorogtam az országútra.

Istenem csak küldenél erre egy autót! Nekem már teljesen mindegy volt, hogy melyik irányból, és hová megy, csak vigyen el innen.

Küldött. — Alig tettem el a maradék cigarettacsikket a pléhdózniba, egy négykerék-meghajtású busz állt meg az útszélén.

— Hová? — kérdezte a vezető.

— Mindegy — mondtam.

— Szerencséd van — vigyorgott a vicces kedvű sofőr —, mi is odamegyünk.

A jármű diáklányokkal volt tele, akik iskolakirándulásként járták az országot. Most éppen Beér Seva felé igyekeztek. A kedves lánykák üdítővel kínáltak. Rögtön a hetedik paradicsomban éreztem magam, dacára, hogy sajnálták a szabre kisasszonyok, hogy nekem még az ükapámat is templomban mártották a keresztvízbe. — Hát tehetek én róla? — Pláne meghatódtam, mikor az osztályfőnök saját ládájából egy sört nyomott a kezembe.

Rövidre rá a sofőr megszánt még egy szakállas szerzetest, aki Jeruzsálemből igyekezett vissza a Szent Katalin kolostorba. Később kiderült, hogy a barátot Alexandernek hívják, mert a leánykák heccből kicsiklandozták belőle. Szegény, zavarában csitri módra kuncogott, ahogy a szüzek ijesztgették kezükkel. 

A Szent Katalin kolostor közelében megálltunk. Mikor leszálltam, Alexander megkönnyebbülten lélegzet fel, mikor kimászott a buszból, ahol az ördög kísértette a jó szagú bögyös lányok képében; én azért még eldöcögtem volna velük egy darabig. 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de