Takaróm alá bújtattam a múlt januárt. Akkor még szívemben ültél, s nem szóltál, hogy jön a másnap. Akkor mosolyogtam neked, mert te is mosolyogtál, de arcomra az nyomorúság fagyott, amit két nap múlva vágtál. (Itt sok kifejezés kb. úgy hangzik, mintha a google fordította volna. Gondolom, kb ezt akartad írni: Akkor mosolyogtam rád, mert te is mosolyogtál, de arcomra két nap múlva nyomorúság fagyott attól, amit te vágtál rá. Az a keserű, tökéletlen, könnyelmű „bocs”, miután ami után kiderült, hogy semmi vagyok. Még ma is előhúzom néha a takaró alól azt az émelygős (az émelygés nem pozitív érzés, javaslatom inkább) éltető, boldog ölelkezést, de az arcomon a két nappal azutáni keserűség ül. Hiába. Ha a szíved igazán émelyeg szeret, ha a dobbanása nem változik, akkor még mindig látnom kell, még mindig érezni akarom azt. Visszanézem magunkat, és kifacsarom a szívem. Múlt januárban nekem adtál mindent, és kiüresítetted a bensőm. Azóta csak téged tudlak érezni, és minden illatot, ízet ízt, mosolyt abból a múlt januárból. Ha valami fáj, csak az lehet, ha szemem elmerül a semmiben és némán elmereng, akkor újra ott járok. Meggörbítem az időt, csak hogy karodba bújhassak újra, és megsemmisülhessek a végtelen békében. Olyankor minden megzavarodik, csak mi maradunk a statikus boldogság centrumában, és nem félünk az időtől, az emberektől, a Holdtól, vagy a csillagoktól. Én akkor találtam meg magam, s akkor veszítettem el, talán örökre. Mikor az idő visszapattan, az a legfájdalmasabb. Olyankor önkéntelenségem sóhajjá, fájdalmam könnycseppé olvad, s én némán bújtatom vissza a takaró alá azt az elmúlt örök januárt.
Legutóbbi módosítás: 2016.01.11. @ 13:30 :: Bihari Csilla Rózália