Cséplés a régi időkben
Koosán Ildikó
…és ahová az emlékezet téved
ilyentájt, ha néha visszanézek
apám látom, Gépész Úrnak hívják,
a munkának nem ismeri híját,
szaktudással ügyel fel a gépre;
csendes szavát buzdításnak értve
tűzről pattant leányok, menyecskék
viszik a kévéket, felügyelve rendjét,
épp mint a szentséget, emelik serényen
hogy a cséplődobig mielőbb elérjen,
az emberhez ott fenn, ki a kötést oldja;
szaporán nyeldekeli a cséplőgép torka,
rázza, fújja, veri,rostálja, míg végül
a búzaszem tisztán csordul ki a gépből;
öblös zsákok várják, fel is töltik sorra,
kapják a legények betyárosan sorba,
emelik vállukra, rakják a szekérre,
számolja a gazda jut-e egész évre
szerényen, ha ősszel meglenne a lagzi;
kérik a leányzót, férjhez kéne adni,
aztán születés lesz, komatál, meg fosztás,
s mielőtt a cocát szőrétől megfosztják
a fiú is nősül, növekszik a család …
számolja a gazda örömét és baját
amíg az aratók apraja meg nagyja
összegyülekezik, enyhet ád a pajta,
porosan, izzadtan, ahol hűs hely akad
veri fel tanyáját most a dolgos csapat,
jöhet az áldomás, esznek, koccintanak,
csendes beszédűek, ritkásak a szavak;
s mikor a csillagfény elindul az égből
elindulnak ők is, virágosra szépül
köröttük az utca; jön az én apám is,
mi van kezében? kalászból kaláris,
ritka, drága kincsem- így emlékszem rája-
mintha „akkor” lépne most is a szobába….
2015. július 17.
Legutóbbi módosítás: 2015.07.17. @ 18:53 :: Koosán Ildikó