Wejnemöjnen Ikewainen a finn vendégkarmester, szép emlékkel akart elbúcsúzni a kedves várostól. Ezért a biztos sikert szavatoló „Jerikó pusztulása” című Hochhauser darabot tűzte műsorára; azt a bizonyos remekművet, amiben az üstdob, rögvest bravúros négyszer ezres dübörgéssel elkezdi a falrepesztést, és a dobhártyák inzultusát. Innentől kezdve aztán alszik a hangszer vagy egy jó órát. Éspedig mindaddig, amíg a maestro intésére a feszülten figyelő ütőhangszeres, befejezi az üstdobjával a hangversenyt, és a vakolat végleges leomlását.
Erre az omlásra épült a mű, amit Hochhauser még katona korában komponált a hospitáltban; röviddel azután, mikor kiesett az akna a kezéből, ami még nem volt hatástalanítva.
Wejnemöjnem jól választott. Szavatoltan príma és nagyhatású sikerdarab. Persze, ha arra jártában nem köp bele az ördög!
A hangversenyteremben végre a legyek is helyet kapaszkodtak maguknak a plafonon és megszűnt még a zümmögés is. Tényleg csend lett. Megkezdődhetett a műélvezet.
Safranek Farkas alig négy perc kemény nyitódübörgése után letette a dobverőit, és lerohant a kantinba sörözni.
Pontosan huszonhét perce volt rá, hogy enyhén berúgjon, és visszatérjen a megszokott időre az üstdobjaihoz. Azon a szerencsétlen estén is menetrendszerűen letörölte a sörhabot a szájáról, s visszaindult a fináléra. Pontosan időre, hogy a négy ütegének zárótüzével megtizedelje a műélvezőket, és ráhozza a frászt a maradékra.
De már a folyosón gyanús volt neki a csend. A közönség, a karmester, zenészek, sőt, a zongorahúrok is, mint a visszafogott versenyparipák, remegve várták a részeges dobost, hogy feloldja a feszültséget. Mikor Safranek a helyére sompolygott, kollegái szemrehányóan néztek rá. A Meistro pedig — feroce furioso — az anyanyelvén szitkozódott, hogy az első harminc sorban és az emeleti karzaton az a néhány zenerajongó ki otthonos volt a finn idiómában, elismerően cuppogott. Nem beszélve a díszpáholyban helyet foglaló finn nagykövet őexelenciájáról és hitveséről. Ők behunyták a fülüket.
Az üstdobossal most már ment a finálé, mint a karikacsapás. A meistro intésére befejezték a hangversenyt. Bufogott az üstdob, szólt a síp, nádihegedű, zúgott a zongora és társai. Egyébként másnap az ősz diplomata behívatta a karmestert. Biztos nem a finn „Pro Kultúra Nagyrend” átadása miatt kérette.
Tulajdonképpen a szerencsétlen Safranek tragédiáját csak egy jelentételen apróság indította el. Nem tudhatta, hogy Wejnemöjnen a búcsúhangversenyét egyéni felfogásban veszi Hochhausert, és — molto allegro — kergeti zenészeit, végig a kompozíció utolsó záróakkordjáig. Csak ezért történhetett, hogy hét percig rá vártak, mert Safranek dübörgő dobkáosza nélkül nem lehetett a darabot befejezni.
A meistro meg azért is volt különösen dühös, mert félt, hogy lemarad a vonatról, amivel az elsőhegedűs feleségéhez sietett volna. Ugyanis a hölgy végre megígérte, hogy otthon megmutatja neki a csellóját. Azt, amin eddig csak a férje játszhatott, de már rég elhanyagolja a becses hangszert. Ideje már, hogy valaki értő kézzel behangolja a megereszkedett, beporosodott húrokat.
Szegény Safranek Farkas kegyetlen árat fizetett a késésért. Sohasem derült volna ki, hogy már harminc éve ennél a Hochhauser darabnál lejár a kantinba sörözni. Örök titok maradt volna, ha ez a kerge finn, nem éppen aznap akar annyira hangszerelni, annál az asszonynál.
Az igazgató büntetése példátlan volt a maga nemében. Farkast a szabadnapján behivatta, és pitymallattól napnyugtáig a dobjával egész napos ingyenes hangversenyt kellett adnia a korzón. A repertoárral nem volt gond. De ez nem is volt fontos, mert a publikum állandóan cserélődött. Ezért aztán a fürdőváros egész lakossága élvezhette Ravel Boleróját. Néhányan azért egyhangúnak és szokatlannak találták ezt a merész hangszerelést, hogy Safranek csak egyedül játszott. Még pár vonós sem segíthetett neki húrpengetéssel. A kollegái persze kedélyesen promelliroztak fel alá előtte családostul. Ráadásul a hárfás hölgy unokája Farkas orra előtt majmolta őt, a dobverő nélküli kezeivel.
Már későre járt, mikor Safranek rángatózó karokkal hazabotorkált. Nem csoda, hiszen százhuszonhétszer sikerült neki egymásután ledobolnia a Bolerót! — Pedig az ötödik után, azt hitte, hogy rögvest lepedőben viszik az ispotályba.
A városkában mindenki rajta röhögött. Safraneknek ez már sok volt. Ágynak dőlt, s orvosa csak egy hónap után engedte vissza a zenekarba. A derék háziorvos megkérte a koncertmestert, hogy ha azt a bizonyos franciát tűznék műsorra, akkor betegét szabadságoltassa arra az előadásra.
Már úgy tűnt, hogy Farkas végleg kigyógyult traumájából — füldugasszal játszott orvosi utasításra —, mikor az események után egy évre, az esküvője előtt a díszvacsorán megtörtént a katasztrófa. Hogyhogy, hogy nem, véletlenül felkerült menyasszonya gramafónjára a „Boleró”, az a zenemű, ami annak idején majdnem a sírba vitte. A dobos első reakciója az volt, hogy váratlanul megharapta a zenélő gépet, az örömapa lábikráját, és a ház előtt ácsorgó magyar királyi postaládát. Szegényt muszáj volt azonnal intézetbe vinni.
Mikor hosszú idő után elhagyta a klinikát, örökre otthagyta a zenekart. Apósa nyitott neki egy bélyegkereskedést a Templom téren. Esténként azért néha együtt muzsikált a Safranek család, de „R” betűvel kezdődő zeneszerzőket mellőzték. Safranek aztán eladta az üstdobot egy pálinkafőző bádogosnak. Lassan áttért egy csöndesebb hangszerre, amiben hamarosan virtuóz lett. Esténként még a járókelők is megálltak az ebédlő ablaka előtt, mikor kiszűrődött Farkas csodálatos muzsikája a selyempapíros fésűn.
Legutóbbi módosítás: 2015.06.01. @ 17:19 :: kisslaki
