Titkos kis sarok, rejtett zug az ágy ráncainak
hajlatában, ahová éjjelente elmenekülök
a szívverésem elől. Azt mondják, ha csendben
elsüllyedek a széthajigált életek paplanjai közt,
megmelengetnek majd a régi érintések.
Én pedig megismerem majd a szomorúan
hajló kezeidet, és a szégyentől forró ujjaim
óvatosan visszatapintanak majd ebbe a
dimenzióba.
Testem közben a falhoz nyomom,
újra hevesen hozzád tapadok. A hideg
vissza áramlik a múltba, lélegzeted melege
nyomot hagyott a párnán. Azt suttogom:
Nem hagylak el többet.
De a veszteség oly időtlen és örök.
Csak sokára veszem észre az arcomra
száradt, kihűlt könnycseppeket;
mert végül csak a fájdalmat véltem
átszűrődni a falakból.
Legutóbbi módosítás: 2015.03.11. @ 10:20 :: Vőneki Adrienn
