Mikor reád rontott a furcsa gondolat,
hogy a fátumod esetleg nekem rendel:
egy sebzett szív reménytelen viselt hadat
több millió, zord logikájú agysejttel
és immár eleve, teljesen hasztalan
volt bármiféle bevett, nőies testcsel
– te is jól tudhattad: ez nem vadászkaland –
de persze, tudtad azt is, miképpen ejts el.
Letépted az összes csalit a horogról
és szembefordultál, tágra nyílt szemekkel,
szűzhavat varázsoltál komor koromból,
hangodra nyíltak ki a virágok reggel
‘s ahogy pillantásod szívembe dorombolt;
íriszedben a kettőnkre kódolt rejtjel
felfedte a vulkánt, mely mélyedben tombolt
és lángra gyújtottál – hogy tüzében rejts el,
amelynek vágymagmája már körénk csordult,
gyűrűjébe fonta végleg két lángcsermely
egymásba áramolva ( már, szinte orvul )
éltetett, mint önnön vérét adó felcser
’s, ha felmerült volna bármi kétely, torzul:
közös tajtékunk tiltakozva freccsen fel,
míg szívtengerünk védelmezően mordul
( nekünk súgva: ) álmaink szigetén rejts el,
ahol románcunk háborítatlan, örök,
a valóság tőrétől tartanunk nem kell
’s, ha rab partra rángatnának síri rögök,
ne riadj meg Kedves ( és engem se kelts fel )
csak hagyd, hogy sodorjanak káprázatködök
– az is lehet, hogy a Sors csupán így tesztel,
közben kajánul a szemünk közé röhög –
akkor színlelt közönyöd leplébe rejts el…
***
Egyszer majd, ha a mindenség szélén ülünk
( eggyé válva e végtelen csendélettel )
tudjuk, hogy sivárabb lett volna nélkülünk
’s újra úgy hiszünk benne – mint kamaszfejjel –
hogy soha nem hamvad el a közös tüzünk
( még, ha már szakítottunk is az élettel )
de ne ígérd forrón, hogy együtt vénülünk.
Csak, hogy érted voltam – azt sose felejtsd el.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.14. @ 20:12 :: Schifter Attila
