Schifter Attila : Rejts magadba

 

Mikor  reád  rontott  a  furcsa  gondolat, 

hogy  a  fátumod  esetleg  nekem  rendel: 

egy  sebzett  szív  reménytelen  viselt  hadat 

több  millió,  zord  logikájú  agysejttel 

és  immár  eleve,  teljesen  hasztalan 

volt  bármiféle  bevett,  nőies  testcsel 

  te  is  jól  tudhattad:  ez  nem  vadászkaland   

de  persze,  tudtad  azt  is,  miképpen  ejts  el. 

 

Letépted  az  összes  csalit  a  horogról 

és  szembefordultál,  tágra  nyílt  szemekkel, 

szűzhavat  varázsoltál  komor  koromból, 

hangodra  nyíltak  ki  a  virágok  reggel 

‘s  ahogy  pillantásod  szívembe  dorombolt; 

íriszedben  a  kettőnkre  kódolt  rejtjel  

felfedte  a  vulkánt,  mely  mélyedben  tombolt  

és  lángra  gyújtottál   hogy  tüzében  rejts  el, 

 

amelynek  vágymagmája  már  körénk  csordult,  

gyűrűjébe  fonta  végleg  két  lángcsermely  

egymásba  áramolva  ( már,  szinte  orvul )  

éltetett,  mint  önnön  vérét  adó  felcser  

’s,  ha  felmerült  volna  bármi  kétely,  torzul:  

közös  tajtékunk  tiltakozva  freccsen  fel,  

míg  szívtengerünk  védelmezően  mordul  

( nekünk  súgva: )  álmaink  szigetén  rejts  el,  

 

ahol  románcunk  háborítatlan,  örök, 

a  valóság  tőrétől  tartanunk  nem  kell  

’s,  ha  rab  partra  rángatnának  síri  rögök,  

ne  riadj  meg  Kedves  ( és  engem  se  kelts  fel )  

csak  hagyd,  hogy  sodorjanak  káprázatködök  

 az  is  lehet,  hogy  a  Sors  csupán  így  tesztel,  

közben  kajánul  a  szemünk  közé  röhög   

akkor  színlelt  közönyöd  leplébe  rejts  el…

 

***

 

Egyszer  majd,  ha  a  mindenség  szélén  ülünk  

( eggyé  válva  e  végtelen  csendélettel )  

tudjuk,  hogy  sivárabb  lett  volna  nélkülünk  

’s  újra  úgy  hiszünk  benne   mint  kamaszfejjel   

hogy  soha  nem  hamvad  el  a  közös  tüzünk  

( még,  ha  már  szakítottunk  is  az  élettel )  

de  ne  ígérd  forrón,  hogy  együtt  vénülünk. 

Csak,  hogy  érted  voltam   azt  sose  felejtsd  el. 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 145 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.