Király Attila : Az ipar szimfóniája

Nyüszítve süvít fel a gőz,
hangjától megreszketnek a hunyorgó fények.
Szinte észre sem veszed,
ahogy a szerszámokkal kézen fogva
együtt kopnak el az évek,

 

 S ahogy a kovács csapásai zúdulnak rá,
szikrát szór szeme az izzó vasnak,
kezdetben még ellenállva az emberi akaratnak.
Az izzadt munka könyököl ki a sorból,
és nem hagy helyet kósza gondolatnak.

 

 A vasárnap békéjét siratva
bőg fel egy targonca motorja,
kövér gáztól fulladozik a levegő.
A szünet a cigarettát idegesen sodorja,
az idővel kínkeservesen telik együtt a betevő.

 

 A tőkés idegesen tombol,
te a nyugalmadat védve
az otthoniakra gondolsz,
és átérsz egy aranyló mosoly térfélre.

 

 Görbül a gőgös szög,
ahogy vele együtt görbül a száj is,
de spórolnod kell vele, hát kiegyengeted,
még ha melléütve a kezed fáj is.

 

 Hasztalanok a fiatalsághoz fűződő remények,
de szerencsés vagy, ha megéred,
kérges tenyérrel, remegőn szelt kenyérrel
beköszöntenek a nyugdíjas évek.

 

 Lassan a gyár is bezár,
tört ablakszemeiből a fény már alig ragyog,
a túlórák kora, mint lepergő homokóra lejár,
csak emlékeikben élnek a dolgos hétköznapok.

 

 Itt a munka becsületét faragták
láthatatlan szoborba szorgos kezek
azokban az időkben, mikor még tudták,
hogy micsoda nagy érték az igyekezet.

 

 A kémény úgy áll feszes vigyázban,
mint őrt álló felkiáltójel,
egyre csak azt kiáltva: – Én itt vagyok!
Az utolsó is elment már, de engem mementónak,
utóvédnek még itt hagyott.

 

 Árva gyermekként bolyonganak tégláim
között az emlékek, de már mindhiába.
Talán méltó sírköve lesz mindennek, ami itt történt,
miután felrobbantanak és széthordanak engem is,
Versként felcsendülve az ipar szimfóniája.

 

2012. 03. 24.

——————————————-

Azaz igazság, Attila… én ezt nem törném verssé, nem bontanám versszakokra… hanem inkább egy kicsit „ülve-gondolkodva” felette… írnék belőle egy „monológot”… teret adnék neki – margótól margóig – Mert minden benne van, történet, életút …de így verssé írva törik, szakad…monoton, unalmas lesz…

Egy kis keret, egy vékonyka „bevezetés”… „befejezés”… és egy hatalmas „élet-festményt” tudnál a szavakkal elővarázsolni…mert a történet él, így vagyunk… jövünk – élünk -megyünk…

H.

Legutóbbi módosítás: 2014.05.30. @ 11:55 :: Király Attila
Szerző Király Attila 83 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.