Az ég sötétkék abrosza terített…
Sebesen közeleg az éjszaka.
A sápadt hold és az esthajnalcsillag
elűzve a nappal ölelését
összekacsint a vonagló felhőkkel.
Fekete csipkébe öltöztetett
ciprusok lándzsái lángolva nyúlnak
a lenyugvó izzó tűzgolyó felé.
Elszánt csata, szikraszerű kisülés,
oldódás és izzás, állandó harc,
az elfojtott vágy és a meg nem értés
rövidke nyáresti pillanata.
Fejem alatt sűrűsödő súlyos gond,
sosem csituló kozmikus vihar…
A földre döngölt búzatáblákon
kabócák harsogó hangversenye
nyomja el a tücskök hívó énekét.
Az apró házacskákból kiáradó,
melegen pislákoló fény sugallja
az éjben tévelygőnek, hogy a rögös
föld, pázsitos rét, aranyló gabona
otthont ad, s ha befogad, maradok
vásznaim bús szántóvetőjeként
az arles-i mezők örök vándora…
Legutóbbi módosítás: 2014.03.31. @ 17:00 :: D. Bencze Erzsébet
