Vajdics Krisztina : A mondat

… csikorgóan fagyosra sikerült ez a február, de ezen a tavaszt hozó Valentin napon mégis szép, napfényes reggelre ébredt a szerelmespár.

 

  

 

Kellemetlenül hidegre, csikorgóan fagyosra sikerült ez a február, de ezen a tavaszt hozó Valentin napon mégis szép, napfényes reggelre ébredt a szerelmespár. Mint évek óta mindig, most is ugyanúgy bújtak reggel egymáshoz, mint ahogy szoktak, ugyanúgy zenélt a hajnali fény a levegőben, mint máskor is ilyenkor, ugyanúgy hajlongtak a fák a tavaszi napban, mint sok évvel ezelőtt, amikor megismerték egymást, és ugyanúgy zúgtak-morogtak a korán induló autóbuszok most is, mint máskor.

Jó hangulatban szürcsölgették forró reggeli kávéjukat, felöltöztek, s az utcára érve egy megszokott, gyöngéd ölelés és egy boldog mosoly melegének védelmében váltak el egymástól.

Már régen megállapodtak, nem ünneplik semmi mással ezt az egyébként sem az ő kultúrájukból kiszakadt furán giccses, rózsaszín ünnepet, csak éppen azzal, mint mindig, minden éven, most is együtt vannak. Együtt vannak nap, mint nap, a felmerülő nehézségeket legyőzve, kellemes egymásrautaltságban, boldog harmóniában. Most is nehezen váltak el, mint minden reggel, de most is jól esett a tudat, este újra találkoznak. Elváltak hát.

Anna lassú léptekkel fordult be a házuk előtt kanyargó keskeny járdára, elhagyta a sarki cukrászda apró épületét, és néhány percen belül már a munkahelyén is találta magát. Felszökkent a lépcsőfordulón, benyitott az irodájába, és ott, az íróasztalán egy levél várta. „Boldog Valentin napot kívánok, hívj fel!”

El sem olvasta a telefonszámot, gyors mozdulattal a kukába dobta a levelet, de közben még bosszúsan mormolta. — Boldog lett volna, ha senki sem zaklatna, nem hiszem el, hogy nem tudja, már nem vagyok egyedül!

Sejtette ugyanis, hogy ki lehet a titokzatos levélíró, csakis ugyanaz, aki időnként felhívja, de nem szól bele a telefonba. Szerencsére sok tennivalója akadt aznap, így pár perc múlva már el is felejtette az egész históriát.

Péter ugyanígy járt, ő is üzenetet kapott aznap. Elég szemtelenül rámenős üzenetet, de ő is válasz nélkül hagyta, rá sem hederített, nehezen megtalált boldogságát semmivel sem kockáztatta volna már. Délben könnyed hangulatban sétálgatott az utcán, a postára kellett sietnie néhány elintézetlen csekk miatt. Út közben jónéhány párocskát látott andalogni, sétálgatni, csókolózni, összeölelkezve, friss virággal hadonászva ballagni. Egyre jobban hiányzott már a párja, betért hát egy virágboltba, és tőle szokatlan módon úgy döntött, mégis megszegi az íratlan szabályt, és vesz egy szép, illatos vörös rózsát. Gyorsan haza is szaladt vele, hogy feltűnő kis vázába helyezze a konyhai asztal közepén.

 

*

 

Anna fáradtan baktatott haza, s míg nehéz szatyrait egyik kezéből a másikba rakosgatva ballagott, megcsörrent a telefonja. Nagy nehezen előhalászta, de sajnos nem a párja nevét látta a kijelzőn, hanem a szokásos, lassan már ijesztő kiírást: ismeretlen szám. Zsebre vágta hát a készüléket, majd betért a közeli kis boltba, vásárolt egy-két apróságot: egy kellemes illatú habfürdőt, egy üveg bort és egy illatos gyertyát.

Otthon, amint belépett barátságos, kis lakásukba, boldog mosollyal vette észre a vázában illatozó vörös virágot. Lepakolta csomagjait, kinyitotta a számítógépet, és éppen cigarettára akart gyújtani, amikor szemébe ötlött egy mondat a számítógép képernyőjén.

— Kedves, mikor lesz az a nemsokára?

Egy halvány pillanatra megállt a szívverése, hiszen az üzenet nem neki szólt, de egyértelműen a párja írta, ráadásul egy közösen használt üzenőfelületen. Fel-alá járkált a szobában, hogy kissé megnyugtassa magát, sehogysem értette ezt a mondatot. Valahogy teljesen kicsúszott a lába alól a talaj, még gondolkodni sem tudott, főleg világosan nem.

Amikor a párja boldog mosollyal hazatért, szúrós tekintettel, feszülten fogadta. Nem is szólt hozzá, csak odavezette a géphez és rábökött a mondatra.

— Hát ez mi? — kérdezte szinte remegő hangon.

— Micsoda? — dadogta Péter, semmit sem értett. Közben megcsörrent Anna telefonja, de szokás szerint most sem szólt bele senki.

— Ez a mondat! — bökött a monitorra Anna.

— Ja, látom már, egy távoli ismerősnek írtam, külföldön lakik. Mi van veled?

Ekkor ismét megszólalt Anna telefonkészülékének éles csengőhangja, de most sem szólt bele senki. Péter idegesen kapta ki a kezéből és beleüvöltött.

— Ha nem tudsz beszélni, ne használj telefont!

Kifordult az ajtón, és kiviharzott a lakásból egyenesen az azóta dúsan ömleni kezdő esőbe. Széles, fekete esernyője alatt csak úgy lobogott kabátjának két szürke szárnya.

Anna még mindig hüppögve kuporgott az ágyon, amikor néhány óra elteltével párja kissé lehiggadva hazatért.

— Megnyugodtál már? — érdeklődött. — A rózsát se láttad? Neked hoztam.

— De, láttam, köszönöm, nagyon szép, és ne haragudj, tényleg… de nagyon rosszul esett az a mondat. Pedig még egy jó illatú habfürdőt és egy üveg vörös bort is vettem, megállapodás ide-oda, Valentin nap tiszteletére.

— Jó, akkor elmagyarázom — jelentette ki Péter egy kicsit már nyugodtabban.    Az illető hölgy külföldön lakik, rendelt nálam egy alkatrészt, azt írta, nemsokára jelentkezik és leírja a címét, ahová elküldhetem a csomagot, de azóta sem jelentkezett. Erre írtam neki: „Kedves, mikor lesz az a nemsokára?” Akkor kipróbáljuk az új habfürdő simogatását vagy sem? — kérdezte már kedvesebben, és lassan magához ölelte a lányt.

— Hát persze, hogy…! — mosolygott már jóval nyugodtabban, könnyekkel küszködve Anna, és lassan engedni kezdte a meleg vizet a hófehéren várakozó fürdőkádba, aztán a közben szépen beköszönő estében halkan cseverészve ücsörögtek még a kádban egy darabig, majd csendesen megvacsoráztak.

— Látod, látod, kedvesem! — szólt a lány. — Milyen törékeny a harmónia, amit véletlenül megtaláltunk, és amit magunknak teremtettünk? Nem kell hozzá semmi más, csak egy kis külvilág, és máris romokban hever.

— Igen, ez így lehet — mélázott Péter, és határozott mozdulattal kikapcsolta a lány telefonját —, de most mi nem törődünk a külvilággal, igaz?

— Nem, mi nem törődünk vele, de ha legközelebb üzenetet írsz, írj érthetőbben, hogy én is megértsem, jó? — kérte önironikus hangsúllyal a lány, mert már ő is érezte, milyen buta bolhából csinált elefántot.

— Rendben, majd igyekszem, hagyjuk is a fogalmazást, foglalkozzunk inkább a harmóniánkkal! — dörmögött bazsalyogva Péter és megsimogatta a lány kezét.

Ekkor végre teljes lett a csend a szobában. Már csak a kis ébresztőóra félénk kattogását lehetett hallani, semmi mást, de ez a kattogás is egyre békésebben, nyugodtabban moccant meg újra és újra az ismét megtalált harmóniában.

 

  

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Vajdics Krisztina

Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.