Sonkoly Éva : Homályos képek 4

Nyomtatás

Edit felidézte régi életét.

János és a barátja… igen, Péter kedves ember volt. Többször is találkoztak, mindig úgy érezte, mintha ez az ember többet tudna mindenről, mint amit elárul, sok dologgal nem nagyon törődött. Át tudott lépni a felesleges gondot okozó problémákon. Kényelmesen élt, hogy mennyire biztonságosan?… Nos, erre Edit sohasem akart gondolni.

A barátságra annál inkább.

Barátságok. Miért is jutott most eszébe?

Talán mert tegnap összefutott egy bevásárlóközpontban régi barátnőjével, Marival.

Amikor összeakadt a tekintetük, Mari gondosan keresgélni kezdett a polcokon, Edit sem erőltette a köszönést, másfelé ment. Aztán a túlsó pénztártól hirtelen felvillanó mosollyal kedvesen ráköszönt a régi barátnő. Majd gyorsan pakolt és elsietett.

— Erre is csak a nők képesek! — állapította meg Edit félig hangosan, mint aki csak úgy rendezgeti a vásárolt dolgait.

Milyen is volt ez a barátság?

Kezdetben munkatársi kapcsolat. Egymás melletti irodában dolgoztak, néha összenyitották az ajtót, ha egyiküknek el kellett ugrania valamiért.

— Hozzak neked is kávét? — kérdezte Mari egy délután.

Valahogy így indult. A közös kávézás pedig alkalom volt ahhoz, hogy a kolléganő panaszkodjon a férjére, mennyire nem érti őt.

Edit fülébe is eljutott, amit mindenki beszélt a vállalatnál, hogy Mari bizony évek óta viszonyt folytat a gépkocsivezetővel. Így aztán kettejüknek is akadt téma, ő mindig meghallgatta, segíteni nem tudott ugyan, de ezek a kis beszélgetések nem is arról szóltak.

Edit néha nem is értette, hogy barátnője most panaszkodik, vagy épp dicsekszik valamivel.

Mint minden munkahelyen náluk is szokás volt szilveszter előtt egy pohár pezsgővel búcsúztatni az elmúló évet. Azon az emlékezetes napon koccintottak, amikor megérkezett János. Abban az időben már a portás is megismerte, hiszen naponta jött, látta, csak felugrik Edithez, aztán együtt távoznak.

Mari valahonnan hirtelen elővett még egy üveg pezsgőt, megkérte Jánost, nyissa fel. Ijedten eltakarta az arcát, félve a pezsgő dugójától. Edit jót mosolygott, nem egyszer tapasztalta, János ebben mennyire ügyes, szinte hangtalanul nyitotta most is. Összecsendültek a poharak, s Mari szeme felcsillant.

— Tegeződhetnénk is! — s annak rendje, módja szerint pertut ittak, puszit cseréltek.

— Rögtön jövök — mondta Edit, átment a saját irodájába, kabátot vett, elrendezett pár apróságot, lassan lépegetett vissza.

— Igen, tudom, hiszen az itt van a szomszédban, szívesen meginnék veled ott valami mást is a pezsin kívül, mit szólsz hozzá? — hallotta Mari kacagásokkal fűszerezett kedves hangját.

János nem válaszolt, csak letette a poharat, zavartan köhögni kezdett… hiszen Edittel szemben állt.

Mari elvörösödött mikor megfordult.

— Jaj, de jó, hogy jöttél, épp arról beszéltünk, hogy átmehetnénk valamikor ide a Diófába egy italra.

— Téged vár otthon a férjed minden este, vagy nem jól tudom? — kérdezte Edit.

Mari, ha lehet, még jobban elpirult…

Edit pedig a gépkocsivezetőre gondolt, s a történetekre, amiket mesélt magukról. Más is eszébe jutott, pár alkalommal előfordult, hogy Marinál várt rá János, pedig az ő irodája is üresen állt.

Aztán elhessegette a gyanakvását.

Edit pár alkalommal eljárt sportolni. Ki mással, mint Marival.

Tavasz felé közösen látogattak el egy sportrendezvényre. A barátnő kicsit távolabb szurkolt egy csapatnak, amikor megérkezett János. Kávét hozott Editnek és magának is. Mikor meglátta Marit, nemhogy köszönt volna neki, hanem háttal állt, felé sem nézett, gyorsan elbúcsúzott, azt mondta sietnie kell.

Mire Edit felpillantott, már csak azt látta, hogy barátnője egyik munkatársuk vállára borulva zokog. Nem kérdezett semmit, Maritól nem… szó nélkül átöltözött, hazament.

   — Mire véljem a tegnapi viselkedésedet? — nézett másnap kérdőn Jánosra.

   — Nem értelek — válaszolta zavartan a férfi.

   — Nézd, nem kell értened, de elmondom: Mari barátnőm ma nem nyitotta rám az ajtót, messziről elkerült, olyan hidegen, kimérten viselkedett. Mégis mi történt köztetek?

   — Csak nem vagy féltékeny? — nézett rá egyre kínosabban János.

   — Ó, dehogy, csak pár napig nem szeretnélek látni — csapta be az autó ajtaját maga után Edit.

„Milyen régen volt…” — tűnődött —, „és mennyire sokáig tart a neheztelés, még csak nem is részemről, a volt barátnő az, aki máig elkerül. Pedig a történtek után nem sokkal másfele vitt az utunk…”

Marit magasabb pozícióba helyezték, ő pedig munkahelyet váltott, egy kisebb üzemegységhez szerződött, jobb fizetésért. Akár találkozhattak is volna, de valahogyan sohasem került rá sor.

„Barátságok… mások? Hogyan is volt tovább?”

Budapesti utak, nyár.

János munkája végeztével kellemes ebédek valahol a budai oldalon, egy teniszpálya közelében, máskor Pesten, a rádió székháza mellett. Edit sok érdekes embert ismert meg abban az időben.

Érdekes?

Nem minden esemény maradt így az emlékében. Adódott néha kellemetlenség is. Egy alkalommal, mert sietni kellett, tilosban parkoltak.

— … de nézd a táblát! — figyelmeztette Edit.

— Látom, hagyd! — legyintett a férfi.

Rövid ideig tartott a munka-megbeszélés. Ekkor már Edit is ott ült, nem nagyon volt előtte titok, csendben kavargatta a kávéját és igyekezett felejteni a hallottakat. Nem okozott nehézséget, csak egy-két nevet ismert az említettek közül, az olajszőkítésről pedig abban az időben még csak suttogtak mások.

Visszatérve az autóhoz egy közlekedési rendőr épp jegyzetelt, rendszámot, egyebeket.

— Tilosban parkolt! — nézett szigorúan Jánosra. — Iratokat, személyi igazolványt kérek!

A férfi bemutatkozott, elővette az igazolványát.

— Eldobhatja a feljegyzést, tizedes!

— … de ez számozott lap, alezredes úr! — nézett rémülten a rendőr.

— Majd jelentést ír! — szólt vissza János és becsapta a fehér, különleges rendszámú autó ajtaját.

— Ki vagy te? — kérdezte már másodszor Edit.

— Hiszen elmeséltem, elég sokat tudsz rólam…

Edit hosszan hallgatott, már régen elhagyták Budapestet, amikor János lehúzódott az út szélére.

— Komolyan akarok veled beszélni… — kezdte.

           Folytatása következik