Sonkoly Éva : Homályos képek 3

Kép forrása: negis_art

 

Aznap este Edit sokáig keresgélt. Nehezen hozzáférhető, régi forrásból mindent elolvasott, ami félhivatalosan tudható volt a KGB-ről. Mit is keresett? Maga sem tudta, ismerni szerette volna, hogy János munkája mit takar.

A többemeletes, megyei székhelyen levő épületet, ahol János dolgozott, ismerte… kívülről.

— Alezredes — tűnődött — elképzelte egyenruhában, bár azt mondta, sohasem hordta az uniformist… Miért is? Biztosan nincs rá szüksége, vagy valamiért inkognitóban kellett maradnia… Nem tudta. Hiszen eddig nem sokat beszélt a munkájáról. Talán most sem tette volna, ha nincs az a betegség… Vajon igazán beteg volt? Edit már semmiben sem volt biztos.

Éjfél körül, amikor világossá vált előtte, hogy amit olvasott semmivel sem viszi közelebb ahhoz, amit tudni szeretne, akkor álomba merült.

János másnap virággal várta.

— Tudom, jön a nyári szabadságok ideje, kérhetek valamit?

— Persze — mosolygott Edit.

— Ezen a nyáron szeretnék sok időt tölteni veled. Nem tudom mit terveztél kikapcsolódásnak, de nekem Balaton környéki, Pesti útjaim vannak, szeretnélek magammal vinni, ahova csak kedved van. Szóval — fogta meg a kezét kedvesen —, gyere velem, kérlek!

— Hova is pontosan? — nézett rá kíváncsian Edit.

— Elsőként Siófokra, ott kevés elfoglaltságom lesz, azzal gyorsan végzek, azután vitorlázunk, ha van hozzá kedved. Egy barátom, munkatársam már vár minket. Övé a hajó, együtt töltünk egy délutánt, meglátod remek lesz — csillogott a szeme a lelkesedéstől.

— Akkor holnap jövök érted — mondta János búcsúzáskor.

Edit másnap megkezdi a nyári szabadságát ez igaz, de János honnan tudja? — tűnődött szórakozottan a kis kerti úton, amíg a bejárati ajtóhoz ért.

— Biztosan említettem neki — gondolta elalvás előtt, de ebben sem volt biztos.

Másnap kora délelőtt indultak. Egy kis útba eső presszóban, aminek csak a neve volt az, inkább tűnt kisvendéglőnek János szendvicset, kávét kért.

— Igyunk is valamit — javasolta végül.

— De hiszen vezetsz — jegyezte meg Edit.

— Tudom — mosolygott fölényesen és italt rendelt — ne aggódj, ennyi nem árt meg!

 

Balaton part…

Igen, a munka valóban nem volt sok. Bemutatta a barátjának, Péternek, aki leült vele egy kellemes, part menti teraszon.

   — Nézd! — mutatott a szemben levő épületre. — Ott az a bár, még zárva, késő délután nyitunk. A feleségemé — tette hozzá.

Edit ottfelejtette a szemét, elgondolkodott.

— Nem az én fizetésemből — folytatta Péter —, de jó házasságot kötöttem, anyagilag jót. Tudod, az itteni „Kék szalag” vitorlás verseny is nagyszerű, de az igazi az Adrián zajlik. Gyakran lemegyek a hajóval. Nem olcsó a szállítás, de megéri az élmény.

Mesélt, mesélt a balatoni szél szeszélyeiről, a lehetséges esélyekről…

Egyszer csak árnyék vetődött közéjük a nap sütötte asztallapra, megérkezett János.

— Hozok egy pohár sört, pokoli a meleg — mondta halkan, s eltűnt a pult felé. Edit utána nézett. Látta, pár mondatot vált a pincérrel, aki aggodalmasan figyel, válaszol.

— Hagyd, ez még munka — szólt Péter.

Nemsokára egy másik pincér hozta is a sört, de akivel János beszélt, már ott sem volt.

Péter tudta, hogy Edit felmérte a történteket.

— Ne törődj vele, egészségedre! — emelte felé a hűvös poharat.

Később, bent a tó közepén hirtelen szélcsend lett. Pár órára mintha a víz fogságában lettek volna. Kis távolságra tőlük más vitorlások húztak el sebesen, de nekik szellő sem lengedezett.

— Látod ez az, amiről meséltem — jegyezte meg Péter.

Napoztak, megmártóztak a hűvös habokban, úsztak a hajó mellett. Sokat nevettek, apró semmiségeken. Edit valóban jól érezte magát, később lepihent a kabinban, élvezte a hajó ringatózását.

Rövid idő elteltével megélénkült a szél és akadálytalanul siklottak a part felé. Akkor már Edit is segített a vitorlát irányítani.

Péter koktélt kevert nekik a bárban, késő este búcsúztak, indultak haza.

 

Szóval, János tudott élni. Tudott? … Tudtak?

Edit lapozni kezdett az emlékeiben…

 

 

        Folytatása következik

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"