Ecce homo

 

 

Ha rombolni akarok,

nézőpont kérdése,

túl sok vagy

túl kevés.

A katolikus nevelés

egyénre szabott

kaotikus tanait hallgatva

azt gondoltam,

hogy most inkább nem gondolok

semmire,

amire esetleg

gondolhatnék.

 

Vénámba mégis

konklúzió csepeg,

„a semmi ágán ül”

-érvénytelen interakció,

figyelmen kívül kellene hagyni,

továbbá mindent,

mi az egyenlőtlenséget

megfordítaná,

elvégre úrinő nem kollaborál

csak úgy.

Közben lelkesen rágom

számról a cserepet,

csak okosan,

csak okosan.

 

Nézd, mekkora

szemmel tudom nézni

az éjszakát.

Senki nem láthatja nálam

szebbnek a nagy kusza

semmigomolyt,

ahová titkon felreppennek

az álmok,

anyagtalanul,

oly semmin,

mint vagyok,

amikor

rovok sort

sor után,

ügyesen kerülve

tegnapok

kényelmetlen

perceit.

 

Holt idő.

Tanulni és dolgozni

kell,

az értelmen kívül

nincs értelme semminek,

ami ágán hát értelemszerűen

nem vacoghat semmi:

hív gondolat

vagy egyéb földi hívság.

Arra gondoltam,

ha jó ember nem lehetek,

szeretnék inkább latex

lenni,  

tarkómon parányi szeleppel,

így ha tettleg nem is,

de amint végeztem a rám

rótt szereppel,

sietve be lehetne hajtani

a szekrény aljába,

Isten meg

ne lásson.

 

Újrafogalmazott

amazon a

helyes út

emez oldalán.

 

 

Előre hajolok,

most ne állj mögém,

csak felveszem,

hogy fejedbe csapjam

a glóriát.

Hiszen nézőpont kérdése,

hogy túl sok

vagy túl kevés,

a magam világa,

a másnak nem levés,

és megint csak

az dönt,

honnan a nézet,

mekkora súllyal

bír,

ki

Istenről beszél,

de szellemet

idézett.

Soli Deo Gloria.

Látod, ezt

is tudom,

Tudod te is.

Kevés.

 

Törlést kérek,

homlokomon

még itt a pára,

teljesen ellepte már

ez a szenzitív naplemente,

melyben megdőlt

annyi nézet,

felnyaltalak tenyeredről,

az utolsó cseppig felhajtottalak,

még szédülök,

holott a kérdés egyszerű:

Te vagy vagy nem te.

Páratlanságom

teljes tudatában hiszek

a feldobott kőben,

a holnaptalan mában,

leesik végül mind.

És számít-e

az amplitúdó?

…mekkora

volt a repülés…?

Nem érdekes.

Csak az érkezés,

az értekezés minden

egyéb része

elhanyagolható,

csak az a kis

halk kattanás,

csak az

számít.

Ahogy

az ajtó

bezárul

mögöttem.

 

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Nagy Horváth Ilona 301 Articles
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.