kék, piros, sárga

képek szobámba zárva

a szellem füstös palackomban

reszket attól, hogy mindjárt robban

– halálraítélt álmokat takarít ki a lélek

minden bátorságomat összeszedve félek –

mégis összerezzenek a robbanás zajára

– vajon megismersz-e még? zavarosan beszélek –

kitömött bőrömben szunyókál a lárva

és az ébredés előtti pillanatban

hátat fordít a kopogtató fénynek

a mindenség ajtaját magára zárva

elfészkelődik a langymeleg latyakban

a tehetetlenség démonai tettrekészek

semmit sem tehet ellenük az árva

 

kinyújtott jobbkezek egyre porosabban

az ígéret földjén halkan sírdogálnak

ki szundikál bennem, harsonára várva?

szilánkokra törve számtalan darabban

fügéket mutatva az Isten Fiának

az ébresztő tablettákat szedni gyáva

hasztalan fürdik a borotvahabban

szőrcsomók és szennyek újra rátalálnak

hiába bújik be véres vaginákba

józan a piától és ha száraz, hibban

nem tud parancsolni lankadt falloszának

ha másokra hallgat, van még egy futása

választhat, hogy örök, vagy múló tűzbe csobban

nem jön be csajoknak sem saját magának

kűzd, hogy el ne dőljön, mások lábán állva

hisz, hogy az alvó szem egyszer majd kipattan

és vége lesz a tegnapnak tűnő mának

„egyedül vagy” bíztatja a legjobb barátja

„magányba nem merülhetsz már ennél jobban”

de lehet-e hinni egy legjobb barátnak

aki gödröt ásít, nagyon mélyre ássa

 

segélysikoly reked a poros torokban

nagy levegő kívül a füst meg beárad

ennyi marad végül: hatalmas nyitott száj –

némán – aki ezt is meghallja, most hol van?

a Földet belepi holmi emberállat

langymeleg, jószagú okádékban turkál

kurvák ellenek züllött kolostorokban

– ínyük ízek vaskos mámorától szárad –

bűnös, de ízletes rántott csecsemőmáj

angyalkák tűnnek el végtelen sorokban

vének, akiknek nem kell a bocsánat

örök elvetélők és esélyük sincs már

a sok születéstől elrepedt burokban

lehetetlenre kész, aki ezzel fárad

megszületni megint, mert most halni muszáj

hullák menetelnek testhezálló tokban –

páncél-ruhájukra csorgó nyáluk árad –

nem lehet senkinek elmondani, hogy fáj

nem lehet tisztulni sósavas lucsokban

ki nem mondta még, hogy csak tartsd a szádat?

vágóhídra ballag elbutult, bamba nyáj

pásztorbottal verő, csaló jézusokban

bízva, hogy majd tesznek valami csodákat

oly kenyérre vágyó munkátalanosztály

melyben az egy majdnem ötezerszer megvan

 

íme a külvilág gáttalanul árad

határ nélküli valómba sok lyukon át

kiáltanék, de nincs kinek, s holtan

rogyok össze, ha most segítőm nem támad

felkarolva engem, közeli rokonát

süllyedek s magam is láppá válok gyorsan

– már a fülemen is csorog ki a bánat –

testem táplálja a köz bűzös mocsarát

lelkem az ördögtől kunyerálni voltam

mert meg kellett tudnom, hogy nincsen kijárat

pokolból nem visz ki jó szándékú barát

mutassátok meg, hogy az ajtó hol van

elég a mámorból, lássuk a csodákat

nincs más mód elhagyni a halál udvarát

gyújtsatok emésztő, nagy tüzeket gyorsan

hozzátok az elavult álruhákat!

halljátok már a kürt közeledő zaját?

Égjek! Nem lehetek, aki eddig voltam.

Demonstrálni kell a rothadó világnak

gyilkos vágyaival pusztítsa önmagát –

és engem, ki büdös virágait szagoltam

most már örökre felejtsen el magának

jó reggelt nekem – s neki rossz éjszakát!

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.10.13. @ 10:40 :: Bogár Gábor