Marthi Anna : Frissen kelt

Tegnap reggel levelet írtam, versféle lett.

Benne kedves közhelyek áradata: feltalálja

magát a szerelem, kívánlak, a kémiáról is,

– mit csináltál a kémiával – mert itt nem derül ki… Azt is írtad? – Akkor viszont oda kellene írnod, mivel így befejezetlen marad a gondolat…

mert tudod, jutott nekünk belőle. Radírozás

után megkönnyebbültem, hogy cenzúrázom

a hozzád írtakat, tőlem érdemelsz: tőlem,

– miért ismételsz Anna? Tőlem érdemelsz – egy újabb befejezetlen gondolat… Hiába folytatod utána, hogy tőled szebbet érdemel…Valamelyik részt el kell hagyni, vagy ki kell egészíteni.

szebben megírtat, vagányabb közhelyet.

– mivel az elején többes számot használtál, itt is illene a közhelyt többes számba tenni…

Te rozsda, tücsök, bóbita, pipacs szavakkal

közeledsz. Én gombollak, mellkasod vágyam,

– és innentől kezdve, nem igazán jön az a vers. Akár közhely, akár nem…

pirulva magamat összeszotyolázom, ismételt

filmen végignézem, beképzelt alig lehet,

aki fél, hogy befejezetlenül kell hagynia

ezt is, mert felébredt a gyerek. Pillanat.

——————————-

Anna. Ismét egy vers, ami lehetne tényleg vers. Amiben benne vagy te, az érzéseid, amit még „levélben” se tudsz, akarsz, mersz megírni. Általában jól kezdesz, de a végére, mintha elfáradnál. Pedig senki nem sürget. Annyira szép a mi anyanyelvünk. Annyi szép gondolatunk, szavunk van… ne csak „töltelék” szavakat akarj, ne felsorolást sorokra bontva. Érzést írj. Magadat. Amikor olvaslak, azt érzem, mindig otthagyod az olvasót, egymagában, ezekkel a befejezetlen gondolatokkal, és közben te is eltévedsz. Így se te, se az olvasód nem fogja érteni, érezni… mit üzensz, mit szeretnél mondani. Hisz minden vers valami léleknyi-levetkőzés.

 

Hajni

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Marthi Anna

Szerző Marthi Anna 1328 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak