A gyász színe régebben a fehér, illetve a világos volt. A fekete gyász nyugatról és felsőbb osztályok közvetítésével terjedt el a parasztság között is. Fehérben gyászoló asszonyokat még egy fél évszázaddal ezelőtt az Ormánságban lehetett találni. A gyászolásra a magyar parasztság körében egységes időpontok, határok nem ismeretesek. Mindenesetre a halottról néhány évig neve napján és halálozása napján emlékeznek meg, de ilyenkor mulatozástól tartózkodnak. Később a család összes halottairól nagypénteken, amikor a sírokat rendbe teszik, míg halottak napjának estéjén (november 1.) virágot visznek a temetőbe, gyertyát gyújtanak nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok is. Ilyenkor a család tagjai, még a távolabb élők is lehetőleg hazajönnek, hogy az élők a halottakkal találkozzanak. A halottak napjának megtartása napjainkban nemcsak falvakban, hanem a városokon is általános, és egyházi jellegét már részben elvesztette.
Balassa Iván – Ortutay Gyula
Magyar néprajz
Kosztolányi Dezső:
Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
Halottak napja
A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap (nov. 2., ha az vasárnap, akkor nov. 3.) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a „küzdő egyház” tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak.
Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.
Amrita Sher-Gil
Dsida Jenő:
Temetőben
Köröttem csend – és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok –
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.
Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
(1924. augusztus 31)
Rekviem a halottakért
A frissen átadott Zeneakadémián ma este (2013. október 31.) hét órakor az ünnep felvezetéseként a MÁV Szimfonikus Zenekar szólaltatja meg Verdi Requiemjének egyéni olvasatát a kolozsvári születésű Csaba Péter hegedűművész-karmester vezényletével, Sümegi Eszter, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila és Rácz István szólójával, valamint a debreceni Kodály Kórus közreműködésével.
Ennek az estnek az érdekessége, hogy megszólal Erkel Himnusza is, mégpedig abban a formában, ahogy a nagy magyar komponista eredetileg megírta. Ezt a kéziratot követő „változatot” Erkel szépunokája, Somogyváry Ákos karnagy rögzítette a millennium évében, és elsősorban azért érdekes a mai hallgatóságnak, mivel a Himnuszt immár több generáció is csak a 20. század első felében készült Dohnányi-féle átiratban ismeri.
Pénteken este is a Verdi-művet hallhatjuk, a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében fél nyolckor Alberto Veronesi olasz karmester dirigálja a darabot Norma Fantini, Németh Judit, Stefano Secco és Samuel Youn énekesek, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, valamint a Nemzeti Énekkar élén. Alberto Veronesi nemcsak kiváló karmestere a 19. századi itáliai zenés színházi műveknek, hanem kutatója is a műfajnak és szerzőinek.
Szombaton este nyolc órakor a Szent István-bazilikában Virágh András vezényletével Mozart Requiemje szól majd, a művet Bach orgonára készült d-moll toccata és fúga című műve vezeti be, amelyet a templom nagyorgonáján ad elő Virágh András Gábor. Ebben az előadásban Szakács Ildikó, Gion Zsuzsanna, Megyesi Zoltán és Kováts Kolos lesz a szólista, s a Monarchia Szimfonikus Zenekarát, a Budapesti Kórust és a Belvárosi Főplébánia-templom Énekkarát hallhatjuk.
Mozart: Requiem
KW626 Weiner Philharmoniker Sir Georg Solti 1991
[A mű szoprán, alt, tenor és basszus szólistákra, valamint kórusra íródott egy kisebb klasszikus zenekar kíséretével. Mozart 1791. december 5-i halálakor csak a nyitótétel (Requiem aeternam) volt teljesen befejezve (bár újabban úgy tűnik, hogy a zenekari rész néhány ütemét is valaki más írta hozzá). Az ezt követő Kyrie (egy rendkívül bonyolult dupla fúga), és a Sequentia legnagyobb része (a Dies iraetől a Confutatisig) csak a vokális részekben és a continuóban (basszus orgona) volt kész, bár néhány helyen a leglényegesebb zenekari szólamok röviden jelölve voltak, mint például a hegedű szólam a Confutatisban, és a zenei hidak a Recordaréban. A Sequentia utolsó tételének, a Lacrimosának csupán az első nyolc üteme készült el. Az Offertorium ezt követő két tétele szintén csak részben készült el – a Domine Jesu az énekelt szólamaiban, valamint a continuoban, és a Hostias csupán a vokális részekben. Az 1960-as években találtak egy vázlatot az Amen fúgára, ami a Sequentiát zárta volna le a Lacrimosa után.
Mozartot névtelenül kérték fel (a különc Walsegg von Stuppach gróf küldöttei), hogy írjon egy requiemet, és megkapta a fizetése felét előlegként. Halála után özvegye, Constanze szorgalmazta a mű befejezését (talán hogy a fizetség másik felét is megkapja):
Valószínűleg Franz Jakob Freystädtler volt az, aki először próbálta kiegészíteni Mozart művét. Ő a Kyrie hangszerelésén dolgozott, de más tételekhez nem nyúlt.
Ezután Constanze Josef von Eyblert kérte meg, hogy fejezze be a munkát, aki a Dies irae tételtől egészen a Lacrimosáig dolgozott a Requiemen, amikor is úgy érezte, nem képes befejezni a munkát, és visszaadta a kéziratot Constanzénak.
A feladatot ekkor egy másik fiatal zeneszerzőre, Franz Xaver Süssmayerre bízta, aki Eybler és Freystädtler munkáját is felhasználta a mű befejezéséhez. Süssmayr megírta a saját hangszerelését a Kyrie tételtől kezdődően, befejezte a Lacrimosát, és írt néhány új tételt, ami a requiemekben szokott lenni: Sanctust, Benedictust, valamint Agnus Deit. Ezután hozzáadott egy utolsó részt, a Lux aeternát, ami a két Mozart által írt nyitó tétel átdolgozása. Süssmayer és Constanze szerint is ezt Mozart utasításainak megfelelően sikerült elkészítenie.
Elképzelhető, hogy más zeneszerzők is segítettek Süssmayernek, vagy hogy Mozart által készített vázlatokat talált a Requiem kottái között. Gyanítják, hogy az ekkor már idősödő zeneszerző, Maximilian Stadler fejezte be a Domine Jesu hangszerelését Süssmayernek. Néhány zenetudós úgy sejti, hogy az Agnus Deit Mozart utasításai, vagy vázlatai alapján írták, mivel hasonlít Mozart egy korábbi művéhez.
Az elkészült kéziratot végül elküldték Walsegg grófnak, Mozart hamisított aláírásával, 1792-re dátumozva.
Bár vitatott, hogy a mű mekkora hányada magáé Mozarté, a zene minősége minden aggodalmat eloszlat – főleg a bevezető 7 ütem, az erőtől duzzadó Dies irae, a Confutatis tiszta erő és magasztos harmónia közötti ragyogó ellentéte, vagy a Kyrie által keltett sebesség és csodálat érzésének vegyülése, nem is beszélve a lélegzetelállító Lacrimosa tételről, ami egyetlen nagy ívben fokozódik sóhajtásból üvöltéssé és vissza az Amenig. (org.wikipedia.hu)]
Ady Endre:
A halál lovai
Holdvilágos, fehér uton,
Mikor az égi pásztorok
Kergetik felhő-nyájokat,
Patkótlanul felénk, felénk
Ügetnek a halál-lovak.
Nesztelen, gyilkos paripák
S árnyék-lovagok hátukon,
Bús, néma árnyék-lovagok.
A Hold is fél és elbuvik,
Ha jönnek a fehér uton.
Honnan jönnek, ki tudja azt?
Az egész világ szendereg:
Kengyelt oldnak, megállanak.
Mindig van szabad paripa
S mindig van gazdátlan nyereg.
S aki előtt megállanak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér uton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a Halál.
Mindenszentek és halottak napja
Mindenszentek
Derkovits Gyula: Régi temető
III. Gergely pápa a 8. században indította útjára mindenszentek ünnepét. A pápa kiállt azért, hogy a vértanúk mellett a kereszténység elismerése után szentté avatottakról is emlékezzenek meg, ezért 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta. A történtekből kiolvasható, hogy a mindenszentek nem a vértanúk ünnepének új értelmezése, hanem attól teljesen független kezdeményezés.
Nem ismert, hogy a felszentelés az év melyik napján történt, a 8. századtól azonban november elsejét említik, mint az ünnep dátumát. Az sem ismert, hogy miért pont november elsejére esett a választás, talán valamelyik pogány rítus átvétele állhat a háttérben (kelta újév vagy hispán-gall ünnep).
Mindenszentek, akárcsak a minden vértanú ünnepe idővel vesztített jelentőségéből, a három ünnep közül a halottak napjának épült be egyedül a világi ünnepek közé.
E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.
A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, {7-208.} hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” A Tápió menti falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.
Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.
Halottak napja
A népi kultúrában a mindenszentekhez szinte egyetlen szokás sem kötődik, ezzel szemben a halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről.
A halottak napja szintén önálló ünnep, a másik szokástól függetlenül alakult ki: Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldoztatokkal emlékezzenek meg. A szokás Nyugat-Európában a 12-13. században mindenhol elterjedt, így Magyarországon is. A szokás ismertsége napjainkban is töretlen, azon kevés hagyomány közé tartozik, amely életben tudott maradni a 21. század elején is.
Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére.
Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben.
Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.
Karinthy Frigyes:
Mindszenti litánia
Néhai K. E. festőnő halálának évfordulójára
Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni
Az élővel nem tudok én, viccelek és elfordulok
Nem nézek a szemébe órámat nézem sietek valahová
Mindig úgy érzem úgyis fölösleges és haszontalan
Hiszen nem tudok segíteni élőn nem tehetek semmit
Hiába néz rám remegve hogy majd csodát teszek
Én a fiatalságot nem tudom visszacsinálni
Egy fűszálat meg nem növelhetek az erdőn
Miről beszéljek hát mit hazudjak a többi ostobaság
Te is tudtad ezt mikor félszegen összenevettünk
S mondtad hát akkor menj ha nincs időd majd legközelebb
Holott sejtettük mindketten, hogy legközelebb már
Vékony viaszfigura fekszik helyeden az ágyban
Egy szál lepedővel letakarva furcsa szokás
Döbbentté dermedt ibolyakék üvegszemekkel
Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly
Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges
Hogy az erdő az erdő a titokzatos korallerdő
Amiről szóltál egyszer, hogy valahol a sötétben
(Ahonnan más „igazi” asszonyok testéből
Pufók kisbaba indul, így tanultad régen)
Egyszer csak elkezdett növekedni ijesztőn
Ágakat és kacskaringós utakat görbített
Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel
Míg erdő nem lettél egészen valami tengeralatti
Különös táj amit meg is akartál festeni akkor
Indákkal a tenger alatt, cserjekorall
Korallbozót, aminek más nevet adtak
Azok a komoly és szigorú urak, akik voltak
Orvosok és hangosszavú erélyes nők, ápolók
És cselédek a rosszszagú bérház folyosóján
Aminek emeletén vonszoltad magad a műterembe
És hallottad, ahogy összesúgnak a hátad mögött
S innen tudtad – hogy az az erdő egy híres betegség
Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni
És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád
Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted
Így hát titokban egyedül a kis kávémérésben
Függönyt behúzva, szedted elő dobogó szívvel
A népszerű orvosi lapból kitépett cikket
Melyből sok latin szó közül kettőt értettél
Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis
És láttad Lethe öblét, az Enyészet Szigetén
Fekete pineák közt, Böcklin nagyszerű vásznán
Ami előtt annyiszor álltál meg a müncheni házban
Visszacsavarogva, újra meg újra, a többi teremből
Huszonkétéves szép ifjú leány, lelkes növendéke
Hollósy mesternek, Lenbachnak, Velasquez bűvöletének
S egy bolond festőnek, aki el akart vinni Amerikába
De neked csak az volt az élet ami költői és regényes
Elza fiam most már elmondhatom én is tudtam
Előre, ami történt, látod, ki lehetett bírni
S eljátszottam fanyarul, hogy csacsi tévedés volt
Hogy az a pap bent volt nálad és éneklő hangon
Együtt mondtátok a miatyánkot mint az iskolában
És hogy milyen furcsa volt ez jó és félelmes egyszerre
Hát igen, tudtam én, hogy neked ezen át kell esni
Mégse beszélhettem, ami biztosan tetszett volna
Hogy milyen „festői” lesz az, kék ravatal
És gyertyák és szónok és magad kinyúlva
Naiv középkori szent boldog Mária-arccal
Mint egy Botticelli, akiért úgy rajongtál
Mesélhetek erről, milyen szép volt az egész
Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva
Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat
Amitől művész lettem magam is – bizony jó
Hogy már nem kell tartani azt az unalmas szokást
Hogy a haldoklónak nem illik beszélni halálról
Hát mit szólsz, Elza fiam, meghaltál, látom az arcod
Ahogy ámulva, éneklő, vékonyka hangon
Lelkendezel: „igazán? meghaltam? jaj de érdekes!”
És titokban büszke vagy rá, hogy veled ilyen „igazi” dolog történt
Mint a többi, felnőtt, komoly emberekkel
Apával, anyával, meg régi nagy festőkkel
Kitüntettek téged is ezzel a komoly előkelő dologgal
Igen bizony és még mit is akartam mondani
Tudom már, igen, hogy azóta voltam Münchenben
Ahol két évig kóboroltál valamikor régen
És mindig vágytál vissza, mert az bizony szép volt
Nagy jövő várt rád mindenki mondta akkor
Csillogó karrier mint László Fülöp és a többiek
(De azóta sajnos megváltozott a világ)
Szóval voltam Münchenben, egy éjszakát töltöttem
Este érkeztem egyedül és reggel már vitt a vonat
Egyedül este ismeretlen város idegen bajorok
Rólam se tud senki lődörgök magamban az uccán
S ekkor úgy rémlik jártam én itt nagyon sokáig
Nem kell kérdezni senkit, a te emlékeiden át
Otthon vagyok én – s bejártam éjjel a várost
Ódon uccáit, tornyokat és tereket, messze
S mindenütt ott léptél mellettem alig pihegve
Figyelted az arcom ráismerek-e, sötétben
S feleltem magamban hogyne ez a Frauenkirche
Ugye itt futottál, könnyű lábbal rajztömbbel
Reggel a mesterhez – ez itt a Schack-Galerie
Itt másoltad Rubens szőke-fehér asszonyait
Lám, itt az árkádok alatt homálylik az a kis Bräuhaus
Ahol sietve ettél délben vidám bohémfiúkkal
Mert tegnap Joachim hegedült, itt szemben a Konzert-Salonban
Ezt meg akarod írni nekem – hol is? – ott a sarokban
Milyen csodálatos este volt, mekkora művész Joachim
Beethovent hogy érti és „talán mégis inkább
Hegedülni tanulok, mit szólsz hozzá? most
Isten veled, Fricikém, most megyek Margittal
Megnézzük azt az óriási Bavária szobrot”
Így bolyongtam Münchenben aztán egyedül ültem
Egy kis tabarinban éjjel rossz feketénél
S azon tünődtem, torkomra nyelve a könnyek
Minden pezsgőnél részegebb, mámorítóbb italát
Hogy mi az a fájás, a kis fájás, mindig ugyanott
Szivemnek ugyanazon a pontján, valahol mélyen
Néha ritkán ha magamban ülök senki se figyel
De nem jöttem rá és reggel fütyült a vasút
És most még csak annyit, hogy másnap éjjel
Mégegyszer láttam Münchent két percre tovább nem
Éjszaka megint, utoljára, de most nem az uccán
Felülről láttam, bukdácsoló felhők magasából
Csillagos ég alatt, villanylámpák hunyorgó ezer szemével
Aludt a Város, nem nézte senki fent az égen
Álomhajóját, suhanó, ezüstös marsbeli bálnát
Felhők és holdfény taván rémes meseszörnyet
Busa fején regényes kis német vendéglőben
Apró ablakok Vogel és Busch modorában
Mint a Fliegende és Jugend szines metszetein
S én onnan az ablakból mégegyszer láttam a Várost
Amint felpislant, vállat von, percre elámul
Aztán – álmos filiszter – fordul egyet az ágyban
Fülérehúzza gőzök és párák paplana-csücskét
Gondolván álmodott alszik horkolva tovább
S a hideg éjben három pont világít csak
Őrfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem
Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt
Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély
Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb
És most már tudtam a szót, emlék az ő neve
Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben
Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én
Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se
Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók
Ablaka mellől lesve ki fekete ködben
Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út
Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át
Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,
Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly
Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen
Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél
Isten veled, eltünő mult, valaha valóság
Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben
S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör
Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad
Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten
Isten velem, isten velünk, isten veled, Elza fiam.
Verdi: Requiem
Pázmány Péter:
A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és egynéhány innepekre rendelt evangeliomokrúl prédikációk…
(részlet)
Az halálrúl
Akik a halál képét írták, formáját úgy rendelték, hogy abból megismértetnék mindnyájunk állapotja. Szem nélkül írván a halált, azt példázták; hogy a halál méltóságra nem néz: személyválogatás nélkül pápát, császárt, ifjat, vént, szegényt, boldogot egyaránt elviszen. Fül nélkül írván, ismértették; hogy senki könyörgését, supplicálását, sívását, rívását elő nem vészi: a bölcsek okoskodásit, az ékesen szólók hitetésit, a prókátorok mesterséges fogásit fülébe nem ereszti: senki óhajtása, senki jajgatása, senki könyörgő vagy hízelkedő szava nem fog rajta. Mezítelen írván, jelentették; hogy semmi szépségen és gazdagságon nem kap: senki kincsét és ajándékát bé nem veszi. Végezetre kezében egy nagy kaszát vágólan írván, és a mellé ilyen mondást függesztvén: Senkinek nem kedvezek; arra mutattak, hogy valamint a kaszás a füvekben válogatást nem tészen, hanem, noha egyik magasabb a másiknál, egyik szebb a másiknál, de egyaránt mind levágja, egy rakásba hányja: úgy a halál nem nézi, hogy emez hatalmasb vagy gazdagb, szebb vagy ifjabb, erősebb vagy bölcsebb: hanem egyenlőképpen lekaszál, földhöz vér, és oly egyarányúvá tészen mindeneket, hogy a holt csontok között megválogatható különbsége nem marad az embereknek. Azért végezésből ment ki: változatlan és múlhatatlan törvény, hogy egyszer mindnyájan meghaljunk.
Csók István: Sokác temető
Az alábbi kötött szerkezetű siratóéneket Kodály Zoltán 1917-ben jegyezte fel:
Egyedül maradtam,
Mint mezőbe talló,
Melynek ékességit
Elhordta a salló.
Köszönöm, köszönöm,
Ezerszer köszönöm,
Azt a sok jóságát
Amit mivélünk tett.
Nyugodjík, nyugodjík,
Ítílet napjáig.
Eljött az Ur Jézus
Nem kísett sokáig.
Eljött az Ur Jézus,
Bő orvosságval,
Békötözte sebét
Békötözte sebét
Barzsam olajával.
(Nagyszalonta, Bihar m.)
Pilinszky János:
Imádságért
Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.
Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.
Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog.
Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve és Mozartnak Mozart…
Mint a vándornak megérkeznie a tengerpartra, szívem és értelmem elhallgat már a távoli közelségedtől is, meghallva a végtelen intelligencia hullámverését…
Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.
Fáradt vagyok, Istenem, kifárasztottak „kéréseim”, és megtéptek a világ „kérései”. Apostolod mondta, hogy a szeretet irgalmas, türelmes, nem kér, és nem panaszkodik. Add, hogy sose kívánjak „színen lenni”. A világnak amúgy is kötelező olvasmánya a „zűrzavar kézikönyve”. Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre.
Ha mégis kérek Tőled imámban valamit: ne vedd el tőlem, ne vedd el tőlünk a kérés nélküli imádságot. A kérés nélküli imában nemcsak én, de az egész mindenség hallgat, s hallgatnak azok is, akik – egy szinttel még mélyebben – torzsalkodnak, harcolnak, lázonganak és ítélkeznek. A nem kérő imádságban azonban, imádkozza bárki is, az egész világ térden áll a „teremtés egyességében”.
Valójában minden imádság, a kérő is, messze túlmutat önmagán. Jézus kérte, hogy kérjünk, de… „mindazonáltal legyen a Te akaratod szerint”. És: „…kezedbe ajánlom lelkemet”. A kérő ima természete nem azonos a földi kéréssel, mely legtöbbször – kivéve az éhség és szomjúság szavait – valamiféle mástól szennyes. A kérő imádság, amennyiben csakugyan eljut az imádságig, szinte automatikusan veti ki magából kérései homokzsákjait, hogy végül eljuthasson abba az egyetlen magasba, ahol – mindazonáltal ne a mi kérésünk és akaratunk teljesedjék, hanem az övé.
Igen, nem hiszek többé tulajdon kéréseimben. Istenben, az egyetemes békében nincs többé mit kérnünk, az egyetemes szeretetben nincs többé kire vagy mire féltékenykednünk, az egyetemes igazságba érkezve elképzelhetetlen bármiféle ítélkezés bárkivel vagy bármivel szemben.
Ezért imádkozni az imádságért: bűnösök és szentek közös kiáltása itt a földön, és a kérés nélküli ima jók és gonoszak számára talán nem egyéb, mint egy pillantást vetni az asztalra, mely öröktől fogva terítve áll az atyai ház udvarán.
Ennél az asztalnál – Jézus isteni ígérete szerint – nem lesz többé se ellenség, se barát, se vér szerinti rokonság, se szülő, se feleség. Mindenki mindenkije lesz mindenkinek, áthatva az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetemesen beteljesült ígéretétől. Ennél az asztalnál mindenkinek akad egy szék, s mindenki a maga eleve kijelölt, ezerszer áldott helyére kerül – annyi vita, helycsere és zűrzavar után.
Radnóti Miklós:
Temetőben
Illendőn gyászol e föld:
nem mutogatja gyászát,
nem száll bánat a rögre;
csak fényes héja ropog
szomorúbban az esti
kenyérnek s a tengerek
lassúdad reggeli tánca
lett nehezebb, de jól tudod,
ez sem örökre.
Halottaival úgy bánik e föld,
ahogyan kimenős matrózok
a kocsmák poharával,
ha felforr bennük a nyelt rum:
hosszan nézegetik,
aztán odacsapják!
Így bánik a testtel a föld is.
De elnyugszik a zajgás:
te tudod és tudom én,
mint van az !
Csöndes beszédben évek
és évszázak után is
élőkről szólnak először,
holtakról azután csak,
de róluk hosszasabban,
s a szavakon lassan
csörög az örök koszorúk levele
s ebből tenéked is jut,
ki földbeszállsz és néma
emlékedet óvja
majd az időtlen idő!
A TEMETŐ MŰVÉSZETE
Az élők városai mellett ott a holtaké: emberi kéz építette össze ezt is, mégis egészen más az architektúra a temetőben: felszabadul a gyakorlati élet céljaitól s keres valamit, a mit talán meg sem értünk egészen, csak úgy sejdítünk. Homályosan tapogatózó elménket ősrégi érzések vezetik s egyszerre ott találjuk magunkat egy sejtelmes kháoszban, a melyben gyenge lidércfények pislognak: bölcsek mondatai a lélek halhatatlanságáról, költők versei a nirvánáról, a saját szívünk vágya egy örökre elköltözött szív után. Észszel meg nem közelítjük a halál gondolatát. Csak ezek a messzi, messzi lidércfények adnak irányt sejdítéseinknek.
A megoldhatatlan, sötét misztériumból vallás lett s a halál szüntelenül ismétlődő fenomenje rítust formált a temetésből. A halál pillanata leghatalmasabb perce az életnek s minden képzelhető emberi páthosznak legnagyobbja. Elektra sír és Hamlet elborul a színpadon: de a halál pillanatában minden emberben száz Elektra és Hamlet sűrűsödik egygyé. A temetés így lett a legtragikusabb ünnep. Minden páthosz 6 nagy gyászban tör ki. A temetés a legrégibb szertartása az emberiségnek: a páthosz szertartása, a mely minden egyébbnél erőteljesebben súrolja le rólunk azokat a gondolatokat és érdekeket, a melyek e világ bármely dolgához kötnének. Maga az, hogy a pathetikus nagy gyász szüntelenül ismétlődik az emberek nyájában, az ismétlődés hatalmas ritmusát adja neki. így volt ez hatezer év előtt Mezopotámia füves síkjain, így van ez ma is, mindennap, a kerepesi temetőben.
Részlet a Lipthay-síremlékről
Donáth Gyula műve
És a temető mindenütt visszatükrözi a legnagyobb páthosz e ritmusát. Valami különálló, rokontalan város ez, sehol másutt nem látható kő- és bronzformákkal, más növények gyökereznek itt, más rendben sorakozik alkotmány alkotmány mellé. Kicsiny piaci szempontból nézve ezek a kövek és bronzok céltalanok, mert semmi működés nem folyik le bennük, körülöttük, nincs ható funkciójuk. És valaki azt is mondhatná ebből a szempontból, hogy bár építészek csinálták ez építményeket, még sem architektúra az alkotásuk, mert hiányzik a gyakorlatias cél, a mely a jó építésznek sorvezetője. Az okoskodás hibája a „gyakorlatias” szóban rejtőzik egyrészt, másrészt azoknak egyoldalú vélekedésében, a kik tagadják, hogy az architektúra lelki hangulatok kifejezésére is használható. Hányan gúnyolják a hangulat szót, a midőn művészi appreciáció során említjük! És tudni sem akarnak hangulat-építészetről, hangulat-szobrászatról. A kik e fogalmakat meg szeretnék fosztani a létjogosultságuktól, azoknak a temető sem lehet egyéb vállalkozási objektumnál. Azok ridegen és siváran állanak e faragott és öntött alkotmányok előtt, a melyeknek majdnem minden része kisiklik a gyakorlatias építészet és gyakorlatias szobrászat köréből. Persze, mindig a java munkákról szólunk. És miután nem találnak e művekben gyakorlatiasságot, a melyet sikerült vagy nem sikerült megoldásnak minősíthetnének, egyúttal elvesztették a lábuk alól a kritikai talajt s nem tudják tisztán megítélni, jó-e, rossz-e valamely mű odakünn a temetőben.
Pedig széles szárnyalású művészet a halál páthoszának művészete. Neki köszöni a világ a leghatalmasabb művészi ensemblet: a Mediciek sírját. Páratlan művész emelte azt Firenze egyik kápolnájában; utána száz és ezer kisebb talentum ékesítette a temetőket olyan művekkel, a mikben kisebb erővel csillan meg valami annak a nagy műnek tartalmából.
A temető tehát különleges, magában lezárt művészeti problémává lett néhány nagy művész kezén. S ennélfogva művészeti gondolatokat költöget az oly emberek elméjében, a kik nem érzéketlenek az artisztikum iránt. E gondolatokat olykor egyes kiváló sírdíszítő művek élesztik, olykor pedig maga a temető összhangja, annak a szomorú nagy kertnek genius loci-ja.
Sűrűn sorakoznak egymás mellé, szépen összerendezhetjük tehát s ha elmélyedünk bennök, talán kapunk olyan képeket, a melyek ezt a különleges művészetet jobban megértetik velünk vagy ráterelik valamely művész figyelmét a probléma új oldalaira.
A ki a tárgygyal foglalkozni kivan, annak egyet ajánlunk: tegye félre hirtelen ül felbukkanó gondolatait olyan órákra, a midőn az élet apró külsőségei nem zavarják. Minden tiszta logikájú, evidens gondolat kizárja e művészet lényegének átérzését. Azok a tiszta és evidens gondolatok nagyon is durva világossággal cikáznak a homályon, a mely a temetőt és a halált fedi s vaksötétté teszik a derengő félhomályt is. Ha Petőfi, a midőn a Tiszát megénekli vala, e nagy víz mennyiségi analízisére gondol: e világos és evidens gondolatok menten meggátolták volna abban, hogy gyönyörű sorait megírja
Szerencsére az élet bajai olykor elzsibbasztják lelkünket, kiűzik belőle az aktív gondolatokat. S hirtelenül fogékonyakká leszünk a napi élet érdekein túl terjedő érzések, benyomások iránt. Azt hiszem, hogy a nagy művészeknek gyakran voltak s vannak ilyen óráik. Akkor jönnek ezek a sejdítések: messziről, mint a vándormadár, eleinte alig hogy látjuk, majd egyre észrevehetőbb formában, de mindig oly magasan fölöttünk, hogy csak homályos körvonalaikat látjuk.
S ha ily órákban fogja el lelkünket a kérdés, hogy ősidők óta miért s miként építik az élő emberek a holt emberek városait s miért és miként férkőzik a művészet a halál problémájához, talán kapunk rá valamicske-választ is.
Kozma László síremléke
Kallós Ede műve
A ki egyedül és zavartalanul jár a temetőben: nem érezhet semmi olyat, a mi a halált borzalmasnak mutathatná. Csak akkor tátong fel hirtelenül az élés és nem élés közt való megkülömböztetés, ha egy közönyös hang a napi élet valamely kérdését veti bele szemlélődésünkbe. A köznapiasság a páthosz egyetlen legyőzője. Tiszta szívvel és egyedül járva a holtak városában, csak a nagy közösség gondolata járhat át minket. Mind testvéreink, a kik itt pihennek s testvérként szál-lünk le mi is hozzájuk, hogy átalakuljunk valami mássá, mint a mik most vagyunk. Sírjuk van és sírt kapunk mi is, fakeresztet, követ vagy bronzot, új lakóhelyet megmásult egyéniségünk számára, más házat, mint az élők házai; De a házat nem a gazdája építteti, nem lehet olyan, a mint a milyennek ez kívánná. A mecénás ízlése nem tapad a műhöz. Művészek készítik, a kik talán nem is ösmerték az elhunytat, vagy a kik előtt ő közömbös vala. És jól van ez így. Az a halott, a ki odalenn fekszik, nem az az egyéniség többé, a ki éltében volt, az élő jellemzése tehát nem lehet jellemzése a holtnak. Mi tehát a művészi sarkpont abban a processzusban, a midőn az építész vagy szobrász elméjében lassankint kialakul a mű képe? Ha igazi művész, úgy a műve csak visszhangja lesz annak, a mit lelke húrjain a halál és a temető gondolata kelt. Nem-e ilyen a Mediciek sírja is? Mit fejez ki, kit jellemeznek e heverő férfi- és nőalakok? Kinek életrajzára céloz nak, kit dicsőítenek? Medici Lőrincet talán? De mi volt Medici Lőrinc egyénisége Michelangelo lelki élményei közt, hogy őt dicsőítené? Múló emlék, a külső világ egy bár fényes, de parányi jelensége, Azt az óriást, a ki egy egész világot épített önmagában, meg nem ihlette: Michelangelo a puszta campagnán kószálva s a próféták zord könyveit olvasva formálta magában a halál szimfóniáját. E hideg kőformák előtt állva mindig az az érzés járta át a lelkemet, hogy a halál nagy páthoszához soha élő ember gondolata közelebb nem férkőzött, mint ez a géniusz. A midőn ez a felséges búvár leszállóit e feneketlen mélységekbe, vájjon szüksége volt-e a Mediciek emlékére, hogy az megihlesse őt? Soha. A ki a halált nem érezte élő lelkében, ehhez hasonlót az nem teremthet.
Így lesz a temető nagy megnyilatkozásává a leghatalmasabb emberi páthosznak. A síremlék egy művésznek a halálról való érzését foglalja látható formába. De ez az érzés szertelen nagyságában világosan meg nem fogható, pontosan meg nem határozható: sejdítés, köd. Ki tudná szigorú formákba rögzíteni azt, a mi biztos határ nélkül való? A nagyerejű is csak közeledhetik feléje, csak elmosódott daguerrotipet adhat róla. De kő és bronz biztos és határolt fonnák: miként alakítsa a művész, hogy kifejezze velők ezeket a kialakulatlan érzéseket?
Az építésznek vannak obeliszkjei, oszlopai, párkányai, falai és oromzatai. Mit kezd az obeliszkkel, a mely érzéstelen geometria? Mily terhet rakjon oszlopaira, hogy azok ott állhassanak ? Talán tetőt, párkányt, vagy oromzatot? De mit keressenek ezen a helyen olyan épülettagok, a melyek a gyakorlati életnek céljaiból születtek meg? Nem volna-e irónia az élők- köznapi életéről beszélgetni a holt ember pihenőhelyén? Nem volna-e ez a leg-sivárabb köznapiasság, a halál hatalmas páthoszának megölője?
Az építész, ha lelke képes a temető páratlan hangulatát magába szívni, messzi elveti magától a piac e formáit. Velük ezúttal semmi dolga sincs. Formáit ezúttal nem vezetheti le a gyakorlati cél követelményeiből, mint egyéb alkotásainál. Neki azt a hatalmas érzést kell kifejeznie, a mit szivében a temető pá-thosza. keltett. Csak egy vezetheti: a hangulata. Mint egy zsarnok, úgy rendeli alá ennek- az egyetlen vezetőelvnek fantáziája. minden formakészletét. Új tagok támadnak, távolról sem hasonlók azokhoz, a melyek az élő emberek hajlékait díszítik. Megfejthetlenek és céltalanok magukban: egyetlen feladatuk, hogy összevéve a legnagyobb kérdésről szóljanak a többi emberhez. Vagy legalább arra hangolják, hogy fogékony legyen a temető tartalma iránt.
És mit kezdhet az élő formák mintázásával foglalkozó szobrász? Lehet-e reális ott, a hol semmi kézzelfogható sem adatik? Utánozhat-e kővel, bronzzal valamit, a mit csak homályos érzésünkkel sejdítünk? Állítson-e monumentumot egy egyéniségnek ott, a hol minden egyéniség megszűnése bizonyíttatik? Utaljon-e képben a megholt cselekedeteire, jellemére, tehát olyan dolgokra, a melyek csak a többi ember emlékezetében élnek, de a nagy univerzumban nyomtalanok? Ha így cselekednék, talán derekas, de köznapi munkát végezne, a mely nem lecsapódása a temető nagy páthoszának. A szobrászt is csak az vezetheti, a mi az építészt: a hely hangulata. Az ő formáinak is csak egyetlen feladatuk lehet: a legnagyobb kérdésről szólni a többi emberhez. Vagy legalább arra hangolni őket, hogy fogékonyok legyenek a temető tartalma iránt. Nemcsak a talentum erejétől függ itt minden: az őszinteség a döntő. Okoskodva és lassú korrektúrákkal formálva ily művet: kiszámított munkánál egyéb nem születik meg. A ki a temető páthoszát nem érzi, igazán kifejezni sohasem fogja. Más világ az, teljesen elkülönített az élőkétől: nem mindenki tud abba belemélyedni, nem mindenki érzi meg a tartalmát. Tudjuk, hogy e sorok nem adtak semmi kézzelfoghatót. Csak azok számára íródtak, a kik bele tudják ringatni magukat a temető nagy melancholiájába. De a ki elsétálgat a temetőben, kap ott kézzelfogható formákat is: ezer és ezer síremléket. Hogy közelebb hozzuk a kérdést olvasóinkhoz, három új és művészi síremlék képét közöljük itt. Az egyiknek szerzője Donáth Gyula, a másodiké Kallós Ede, a harmadiké Margó Ede szobrász és Márkus Géza építész. És figyelmeztetjük a szemlélőt arra, hogy tekintetét éppen e művek impon-derabiliáira függeszsze. Donáth művén ne a témát nézze, ne azt, hogy íme egy géniusz eloltja, az élet fáklyáját. Hanem nézze a rendkívüli attitűdöt, a szokatlan fordulatot, a mely az izmokon és az egész mozdulaton általvillan és megérteti velünk, hogy valami rendkívüliről, a közönséges eseményeken felülemelkedő momentumról van szó. Kallós művén pedig tekintsen leginkább a herma-fő messzinéző szemébe s szívja magába e rejtélyes pillantás delejét. E szempár szinte túltekint értelmünk horizontján is. A ki megérzi e tekintetet, annak sokat, de betűkkel ki nem fejez-hetőt fog az mondani. Ez a plasztika privilégiuma. A harmadik síron pedig nézze meg, mint nőnek ki e kőformák a földből, gyakorlatias ok nélkül, pusztán azért, hogy szokatlan komoly tömegükkel, vonalaikkal belénk oltsák a rendkívüliség pathoszat. Miért öltöttek éppen ilyen formát a kőtagozatok? Nem lehet ezt formálisan elemezni. Érzés dolga.
Sok érték rejlik e művekben. Megérdemlik, hogy elmélyedjünk beléjük.
LYKA KÁROLY
François Villon:
Haláltánc-ballada
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
nincs szív, mit krdom át ne járna,
enyém a föld!”… S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfutta, mint egy porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos:
„Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
„Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
…”Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugráltunk bakot.”
„Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
– Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda:
„Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény…”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó válegény:
„Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhan szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: „Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivart ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” –
de ő, rút foltot fetve mellén,
mely, mint rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán helyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
„Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig.”
„Nem fejted” – szólt a hang- „nem fejted”
s vállára vette jéghideg
kezét , míg felrobbant a lombik:
„Aludni mégy most, mint a töbiek.
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
„Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
– Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
„Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mnt a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Faludy György fordítása
Forrás:
MAGYAR NÉPRAJZ – JELES NAPOK – ÜNNEPI SZOKÁSOK; AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz
Művészet, Szerkesztette: Lyka Károly Második évfolyam, 1903 | Első szám | p. 38-45.
http://www.mke.hu/lyka/02/muveszet_02_temeto.htm
Új Ember, 1979. október 7.
http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/tima_544.html
org.wikipedia.hu
mno.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
