Délutáni szunyókálásom után nagyapám jutott eszembe. A templomépítő. Faluszerte mindenki így emlegette. Ő is minden délután aludt egy órácskát, amiből nem volt szabad felébreszteni, történjen bármi a világon.
Egyszer, úgy Karácsony táján még a szolgabíró urat is megvárakoztatta.
— Foglaljon helyet, nagyságos uram — szólt nagyanyám a vendéghez —, hozok egy kis rizlinget, amíg fölébred az én uram. Tudja, szolgabíró úr, hogy nem lehet őkelmét megzavarni a délutáni pihenésében semmi módon.
A szolgabíró, név szerint kovácsi Kováts Károly, nem vette rossz néven a várakozást egy kancsó rizling mellett. Különben is nagyapám a vadászcimborája volt. Ez természetes is, hiszen a birtokhoz jókora erdő is tartozott, ahol nemes vadak éppen úgy fellelhetők voltak, mint kényelmes vadászlakok. A szolgabíró pedig lelkes kocavadász volt, de ez utóbbi jelzőt nem illett emlegetni úri körökben. Azért nagyapám mégis szívesen vendégül látta a hajtóvadászatokon, ahol a fővadász tiszte volt, hogy kovácsi Kováts Károly minden lövése után bemutassa a vadat. Ami éppen került — nyulat, fácánt, vadmalacot, néha rókát, vagy őzbakot. Ő maga soha el nem talált egyetlen állatot sem, de zsákmányból mégsem volt hiány. Köszönhetően Gerőffi Lászlónak, a fővadásznak. Egyszer azonban mégis volt a szolgabíró úrnak egy pompás találata. Emlékezetes eset volt! Meglátott a közeli bokorban egy vackolódó barna valamit. Ráduplázott, s a saját vizslája volt. Ott helyben kinyúlt a szegény pára…
Közben Kálmán nagyapám fölébredt délutáni szunyókálásából, s hogy meglátta vadászcimboráját, kezdte korholni nagyanyámat.
— Jaj, Herminám, miért nem költött fel? Miért nem szólott, hogy ilyen nemes vendégünk van?
— Kegyed mondta, hogy senki meg ne zavarja, még, ha személyesen a császár akarná látni, akkor sem.
— A császár nem, de kovácsi Kováts Károly bármikor! — nyújtott ezennel kezet a vendégnek.
A fogadtatás örömét tovább fokozandó, megtöltötte a poharakat, s ráköszöntött a szolgabíró úrra.
— Proszit! — koccantak össze a poharak, bennük a nemes itallal.
— Kálmán bátyám — kezdte a vendég, ahogy megtörölte a száját, s elismerően cuppantott —, a járás és a község nevében jöttem hozzád személyesen.
— Komoly dolog lehet, ha már így kezded, öcsémuram!
— A templomról lenne szó. A római katolikus templomról…
— Ami nincs, mert ledőlt a tornya, s a falai is.
— Éppen erről akarok szólani. Gyűjtést rendezünk a hívek körében a püspök úr tanácsára, és saját erőből megépítünk egy újat!
Nagyapám sóbálvánnyá válva megmeredt a fonott széken, ahol ült. Néhány pillanatig így maradt, majd felállt.
— Akkor mégsem volt hiábavaló felajánlani a váradi káptalannak a birtok ez évi jövedelmének egytizedét! Öcsémuram, jó hírt hoztál a házamba!
— Ezért is jöttem elsőként Kálmán bátyámhoz, meg hogy megkérdezzem a templom építésére mennyit szán adakozni? Templom híján a karácsonyi misét a községháza nagytermében fogja celebrálni Timotheus atya. A szentmise után kihirdetjük a templom építésének ügyét, és a nagyságod felajánlását…
— Ami e pillanatban négy ökör ára! Meg a faanyag az erdőből, s a pallér teljes javadalma!
Így indult útjára a nagy vállalkozás — templomépítés önerőből. Haladt is a dolog annak rendje, s módja szerint: gyűltek az adományok, elkészült a pontos terv, megérkezett a jóváhagyás a püspökségtől és a megyés hivataloktól. Minderre ráment az év, de a következő tavaszon lerakták az alapkövet. Ünnepi misét tartottak a szabadég alatt, és eljött személyesen a váradi püspök is megáldani a helyet.
Beindult a munka, ahogy kell, nem volt hiány sem anyagban, sem munkáskézben. Jöttek a hívek, s még a más felekezethez tartozók is önként. Már a falakat kezdték felhúzni, mikor az első gondok jelentkeztek. Hetek óta nem esett egy szem nem sok, annyi eső sem, s a kutak vize kezdett apadni. A községen átfolyó patak medrében alig egy ujjnyi víz csordogált. S a helyzet egyre súlyosabb lett, a szárazsághoz nagy nyári meleg is társult. Ember, állat, növény, minden megsínylette a kegyetlen időjárást. A végén odajutott a helyzet, hogy a kutakból már csak sárlevet hozott fel a veder. Aztán már azt sem!
Az emberek mégsem hagyták abba a templomépítést. Makacsul folytatták — lemásztak a kutak fenekére és kőműves kancsóval merték a vedrekbe a sarat, s azzal rakták a falat, ameddig a sár is el nem fogyott.
Körbeállták az emberek, asszonyok, gyermekek a félig felépített falakat, és sírtak. A plébános imádkozott, s a hívek zokogva énekelték a szenténekeket. Felettük pedig tűzött a kegyetlen nap, s vakítóan szikrázott az ég. Észre sem vették, mikor érkezett a szekérrel nagyapám. A szekér elé a parádés lovak fogva, s a szekéren három hatalmas hordó.
— Emberek! — kiáltotta fennhangon — Folytassák a munkát!
— Miii! — hördült fel a tömeg.
— Jól hallották! Ha nincs vizük a malterhoz, itt a szekéren három hordó bor, ezt használják víz helyett. Ha elfogy, fordulok még egyet!
*
Így épült fel a templom, Isten dicsőségére, s így lett nagyapám a templomépítő.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: dr Bige Szabolcs-
