Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában – 20. Az utolsó csepp

Egy véletlen (vagy törvényszerű?) félreértés elindítja a lavinát.

20.  Az utolsó csepp

 

Kis gyermek kicsi gond, nagy gyermek nagyobb gond — tartja a szólásmondás. Ahogy Ünige nőtt, és egyre mozgékonyabb lett, már nem csak gondozásra volt szüksége, hanem egyre inkább nevelésre is. A generációs ellentétek az elvekben egyre szaporodtak. Másrészt a kis egyetlenke kegyeiért kialakuló verseny se könnyíti meg a szülő dolgát. A kiskirálynő — más egykékhez hasonlóan — érezte hatalmát. Az alattvalók pedig hódoltak neki. Amit az egyik megtiltott, a másik gyenge pillanatában megengedte. Enikő e téren sem kockáztatta anyósával való vitát. Inkább Csabára hárította a feladatot:

— Mondd Anyukának, ne engedje meg neki…

Férje rendszerint nem sok sikerrel járt. Mégse ilyesmin robbant ki a családi háború, hanem egy szakmai nézeteltérésen, amikor Ünige hasmenést kapott. Veronika, orvosi diplomájára hivatkozva próbált nagyobb nyomatékot adni szavainak.

— Orvos vagyok, nekem elhiheted!

Enikőt nagyon érzékeny pontján érintette. Az önbizalom-hiányos fiatalasszony életében egyetlen biztos pont volt, amit eddig senki sem kérdőjelezett meg. Dr. Ardeleanu nem egyszer kikérte véleményét még olyan döntések esetében is, amelyeket kizárólag orvos hozhat meg.

— Kardiológus és nem gyermekgyógyász! — emelte fel a hangját Enikő. — Lehet, csak egy érettségizett nővér vagyok, de az újszülött-osztályon dolgozom! Nemrég kaptam meg az érdemfizetést munkám és tudásom elismeréseként! Senki sem vonja kétségbe szakmai hozzáértésemet, csak ön kritizál állandóan! — tette hozzá kétségbeesett hangon.

— Én kritizálok? Itt nyeljen el a föld, ha valaha egyetlen rossz szóval is illettelek! — sértődött meg anyósa.

— Persze, soha! — robbant ki gúnyosan. — Csak kioktat állandóan, és „csak” — ejtette ki a szót, ha lehet még ironikusabban — tanácsot ad. „Csak” elmondja „így szokás”, „így illik”, így kell”, „az okos emberek így csinálják”, mert én tök idióta vagyok! És nem szól bele az életünkbe: hallottam ezzel dicsekedet barátnőinek, „csak” ha nem csinálom kedve szerint, addig ismételi és rágja a fejemet, amíg feladom! Soha semmi sem jó, csak ha úgy csinálom, ahogyan ön előírta! Egy jó szava nincs hozzám, de kioktatni azt tud!  — vált hisztériássá a hangja.

— Te paranoiás vagy! Tegyetek, amit akartok! — döbbent meg Veronika a kirohanástól, majd sértődötten távozott becsapva maga után az ajtót.

Másnap reggel a szokottnál óvatosabb kopogás jelezte, áthozták unokáját.

— Tessék! — felelte fagyosan.

Az utóbbi napok szokásától eltérően nem Csaba, hanem Enikő állt az ajtóban lehajtott fejjel, ölében a gyermekkel. Veronika vérnyomása az egekig ugrott. „Jesszus, mi történt a fiammal?”

— Bocsánatot szeretnék kérni a tegnap történtekért… Nagyon feldúlva értem haza… Egy tizennégy éves kislány meghalt. Ismertem is… Egykori osztálytársam húga… Kelemen Anikó. A szolgálatos szekurista[1] nem engedte, hogy megmentsék életét, amíg meg nem mondja, ki provokált nála vetélést. Azt válaszolta, inkább meghal, mintsem megmondja! Fél óra múlva lepedővel letakarva tolták ki a műtőből. Elvérzett… — öntötte el szemét a könny. — Képtelen voltam a tegnap beszélni róla itthon… Kérem szépen Anyukát, vigyázzon Ünigére továbbra is… Ne hagyja cserben, ha én nem is érdemlem meg… Ne büntesse meg őt értem… Nagyon szépen kérem…

— Anikó? … Jesszusom… — futott ki Veronika száján. Ő is ismerte az örök mosolygós kedves kislányt, aki három éjjel és három nap ott virrasztott édesanyja mellett tizenkét évesen, amikor infarktusa volt. El nem lehetett onnan mozdítani, amíg túl nem lett az életveszélyen. Elvileg be se lett volna szabad engedni az intenzív terápiára kora miatt…

Időbe telt, amíg magához tért a döbbenetből.

— Bocsánat… Rendben van, hagyd nyugodtan itt. Én se úgy gondoltam a tegnap…

Az eset végére ugyan pontot tettek, de az alázatos bocsánatkérés nem mosta el teljesen a múltat, főleg a jelent és a jövőt. A konfliktus lényegében nem oldódott meg, csak újra a szőnyeg alá került. Az Ágota-eset is csak felszínre hozta, ami már rég erjedt a mélyben. Veronika a kirohanás hevessége miatt nem vette magára az „igaztalan” vádakat, egyébként se valószínű, hogy képes lett volna az „anyáskodásról” lemondani, amelyet Enikő ezután se vett jó néven, és továbbra is magába fojtotta innen támadt indulatait. Ha már nem bírta tovább, Csabán verte el a port. Egyébért. Keserűen vette tudomásul, továbbra is ő az egyetlen, aki erőfeszítéseket tesz a konfliktus elkerülésére. Az eset megismétlődésétől félve inkább férjével üzent anyósának.

— Mondd meg anyádnak…

Igen, többé nem Anyukának, hanem anyádnak… Bár Enikő nem hányt semmit a szemére, Veronikát se ejtették a fejére. Tudott olvasni vonásaiból, hirtelen csendessé válásából.  A konfliktust kerülendő, ő is inkább fiától kérdezte meg:

— Feleségednek mi a baja már megint?

Csaba pedig a lehető legrosszabbat tette, amit ilyen helyzetben lehet: mindkét szeretett nőnek a másik bizonyítványát próbálta magyarázni. Amire felesége ilyenszerűen reagált:

— Mint mindig, most is anyád pártján vagy!

— Nem mondtam, hogy nincs igazad, de kicsit túlreagálod a dolgokat…

— Persze, én reagálom túl! Ő nem oktat ki, nem szól bele semmibe, nem kritizál, róla bármit mondani tabu! Ő a szent és sérthetetlen! Dehogy szent! Isten! Hiszen tévedhetetlen!

Édesanyjától is megkapta a magáét.

— Teljesen a befolyása alá kerültél! Hisztizik egyet, s máris ugrasz, hogy kibékítsd! Egy szavad sincs abban a házban! Zsarol, nem veszed észre? Mégiscsak ő a fiatalabb, s neki kellene alkalmazkodnia!

— Mindig, mindenben, Anyu? Emlékezz, miket meséltél arról, milyen a legnagyobb testvérnek lenni! Amikor nagymama mindig öcséid pártját fogta, és állandóan a fejedhez vágta: „Te vagy a nagyobb, te vagy a lány, legyen több eszed”!

— Ez nem ugyanaz, fiam! Az idősebb generációnak kijár a tisztelet!

— De hát egy sértő szót sem mondott!

— Meg se szólalt, de az arcára van írva, mit gondol! S még én kritizáltam! Azt beveszed, mert ő mondta! Inkább anyádat sértsd meg, mintsem a sarkadra állj! Még azt állítod, nem vagy a játékszere!

Csaba arra kényesen ügyelt, nehogy e szavak a másik nő fülébe jussanak. Hiszen mindig rajta csattant. Szkülla és Kharübdisz közt vergődve pedig nem egyszer az üveghez menekült vigasztalásért. Vagy csak jó ürügy volt elővenni az üveget? Máskor egy éles vita után Enikő fordult tüntetően a fal felé az ágyban. Ennek nem egyszer ugyanaz lett a vége. Csaba így állt bosszút az elutasításért. Még ha a háttérben ez is történt, hónapokig újabb nyílt kenyértörésre nem került sor anyós és menye közt.

Egyik nap Lilla toppant be Enikőhöz egy kávéra. Kiültek az udvarra, a diófa alá. Ott kellemesebb, mint a házban. Barátnője olvasott nyúzott vonásaiból.

— Összevesztetek?

Minek tagadja? Tudta, hallgatása sokatmondó. Bár a munkában sohase beszélt erről, Lilla unszolására elpanaszolta, mennyire kihozza Csaba a sodrából, amikor azért rúg be, hogy őt ingerelje.

— Geta mindkét férje alkoholista volt. Nem irigyellek — felelte barátnője megértőben.

E mondatot hallotta meg az udvarra kilépő Veronika, aki reszelt almát hozott Ünigének. Egy szót sem szólt, amíg Lilla el nem ment. Akkor már nem bírta tovább.

— Nem kellene a családról ilyen képet festened mások előtt! Csaba nem alkoholista, s főleg nem a gyermek füle hallatára kellene ilyesmit mondanod róla! Nem beszél még, de érti már, amit hall! De te minden alkalmat megragadsz…

— Ahhoz képest elég gyakran túllépi a határt! — vágott szavába epésen a menye.

Szó szót követett, végül Enikőnek akkor szakadt el a cérnája, amikor azt is szemére vetette, ő kergeti bele az ivásba.

— Ahelyett, hogy segítene nekem, még engem hibáztat?

Kiadott magából mindent. Eszébe jutottak az utóbbi hetek lenyelt sértései, mindet anyósa fejéhez vágta.

 

Néhány napig nem szóltak egymáshoz. Béla bácsinak, Veronika öccsének a látogatása vetett véget a némaleventéskedésnek. A jó humorú férfi mellett nem volt helye a duzzogásnak, jelenléte feloldotta a hangulatot. Lányával, Helgával Enikő már esküvőjükön összebarátkozott. A hét alatt, míg náluk vendégeskedtek, többször is hosszan elbeszélgettek. A nyílt, beszédes lány jelenlétében a magába forduló Enikő is azon kapta magát, intimebb dolgokról is mesél unokasógornőjének. Olyanokról, amikről még Lillának sem.

Béla bácsi pedig hol itt, hol ott bukkant fel, s mellette fel-felharsant a nevetés. Egy adott pillanatban, amikor Csabával és Helgával hármasban beszélgettek, odajött hozzájuk és elővette az esküvőjükön is elsütött tréfáját:

— No, tart-e még a mézből vagy lenyaltátok már?

— Még igen… — pillantottak össze válaszadás előtt.

— Ejnye, nem elég határozott a válasz! — csóválta meg a fejét.

— Tart, Béla bácsi! — erősítgették, majd Csaba Ünigére mutatott: — Ott a méhecske, hoz utánpótlást!

— De már vékonyodik a réteg, mi? Ej, ej… Vigyázzatok egymásra! — fenyegette meg őket mutatóujjával. — S a medve nem jár rá? — mutatott nővére felé. — Ne engedjétek oda, ha lopni akar!

— Ó, ne sületlenkedj már annyit! — dohogott Emma néni, a felesége, és elvonszolta onnan.

Amikor kettesben maradtak, Helga rákérdett:

— Nekem is úgy tűnik, kissé mosolyszünet van nálatok. Iszik, ugye? — nézett Enikő szemébe.

— Nem alkoholista… — vette védelmébe.

— Ezen vesztél össze Veronika nénivel is, igaz? S most mégis szajkózod a szavait. Egy életen át anyatigrisként védte a család becsületét. Jaj, volt annak, aki belegázolt. Azt még Csabának se bocsájtotta meg. Egyetlen egyszer ütött hozzá, amikor egy kamaszkori kifakadásában apjára azt merte mondani: „Te részeges!”

— Apósomnak? — döbbent meg Enikő. — De hát ő nem volt alkoholista…

— Valóban nem, csak iszákos. Nem hajtott fel reggelente még WC-zés előtt egy kupicával, és tíz órakor még nem akadtak egyensúlyi problémái. Nem vált agresszívvá, ha eldugták előle az alkoholt, de ha megkínálták, a sokadik pohár után se tudott nemet mondani. Túllépte a határt minden „alkalomkor”, születés- és névnapokon, húsvéti locsoláskor, ha vendégségbe mentek…

— Májzsugor végzett vele… Az a túlzott alkoholfogyasztás következménye is lehet… — motyogta maga elé Enikő szinte hangtalanul és megrettent. Ám Helgának jók voltak az antennái.

— Csaba másik nagyapja is…

— Arról tudok… A kollektivizáláskor…

— Veronika néni arany asszony. Nagymamánk korai halála után ő nevelte fel édesapámékat, mindent elkövetett, ne érezzék a hiányát. Még verekedett is értük, ha bántani akarták. Pedig édesapámék komisz kölykök voltak, s kihasználták, hogy bármi történt neki mondták: „Te vagy a nagyobb, neked legyen több eszed!” Mivel lány volt, és hét évvel nagyobb sok mindenről le kellett mondania, mert pesztrálni kellett a két ördögfiókát. Gondolom, nagyapám mesélt róla…

— Igen, szeret mesélni, főleg Ünigének. Ő pedig szájtátva hallgatja.

— Elmesélték neked, miért lett orvos?… Nagytatánk nagyon szeretett volna egy fiút. Legyen, aki tovább vigye a családi hagyományt, és akit majd ő maga oktasson az orvostudomány rejtelmeire. Amikor megtudta, lánya született, a kórházba se akart bemenni, látni sem akarta. Képzelheted hogyan élte meg, amikor az ikeröccsei megszülettek. Már amikor nagymamám terhes volt édesapámékkal, hallotta, a tréfálkozást: „Mindegy, mi lesz, csak állva tudjon pisilni!” Nagynéném pedig odaállt a WC elé, és… Gondolom, el tudod képzelni… Egész gyermekkorán át bizonyítani próbálta, ő is szerethető, mint a fiúk. Rövid hajat viselt, fiús frizurát még kamaszkorában is, pedig akkoriban ez nagyon nem volt divat, fára mászott, verekedett, mindenben utánozta a fiúkat, csak jobban szeressék. S ezért választotta a z orvosi pályát is, hogy bizonyítson.

— Honnan tudod mindezt? — kérdett rá Enikő. Nem illett ez abba a családi képbe, ahol minden szégyent elhallgatnak.

— Édesapám mesélte. Tanúja volt, amikor orvosi diplomájának megszerzésekor nagytatánk megkövette nagynénémet. Átsírták a délutánt egymás vállán. Se édesapám, se nagybátyám nem követték a hagyományt. Ezt Feri bácsival aznap fogadták meg. Kicsit eltértünk a témától. Én nagyon szerettem hozzájuk járni. Mindig kedvesen viselkedett velem. De nem szeretném, ha anyósom lenne. Nem irigyellek — nézett ismét unokasógornője szemébe.

— Köszönöm, hogy ezt elmesélted.

— Megyek, szólok apunak, próbáljon vele beszélni… állt fel a székről, majd megtorpant. — Azt hiszem fölösleges — intett fejével a belső szoba felé, ahol az ajtó üvegablakán át látszott, bent a két testvér beszélget. Enikő is felállt, és elindult a konyha felé feltenni egy kávét. A belső szoba előtt elhaladva annyi ütötte meg a fülét:

— Azért vagyunk egy család, hogy mindent megbeszéljünk, és…

— Veronika, a tanácsaidra nem nekik, hanem neked van szükséged. Emlékezz, anyósoddal vívott csatáidra. Ne kövesd el ugyanazt a hibát!

— Ne hasonlíts hozzá! Tudod, ő…

A többit már nem hallotta. Nem állt meg hallgatózni.

 

[1] Állambiztonsági ügynök. A Román Statisztikai Hivatal adatai szerint 1966 és 1989 között 9452 nő lett áldozata a feketén elvégzett művi vetéléseknek. A valós szám ennél nagyobb, mert sok esetben az orvosok szándékosan más diagnózist tüntettek fel a halál okaként. 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.