élesebben látni, hogy
elérhetetlen”
( Fodor Ákos )
Álomba fordul szívén a nyár,
dúlt fészkében őszt ordít a reggel,
félelem szorongatja torkát…
ködben térdepelő fákon
sírva tekereg a kérges idő.
A tegnapi nyarat visszhangzó
koppanások rejtik. Zuhog
a csend. Odafent, odabent.
Reped a menny, ázik a világ,
kettéhasadt falak közt ijedt
gyermekarc. Figyel. Vár.
Ott, hol esténként meghalt.
Nélküle. Hogy elérje a reggelt.
De a holnapok mindig késtek,
és a rések egyre kisebbek lettek.
(…)
Mesél, ír, ölel, szeret. Vár.
mintha…
De nem látja arcát, csak
a mosdatlan tegnapokat. Keresi.
Kitartóan. Nem adja fel. Ordít.
Meghasad. Érte. Belőle.
mintha…
És újra születik. Ma, holnap,
hogy legyen kinek mesélnie,
írnia. Legyen kit ölelni,
szeretni a lassan áradó időben.
Az éjszaka átgyalogol
álmain. Szemében kiapadt
éjtó, kezében ázott pillangó.
A falak záródnak, eltűnnek
a fények, ólomlábakon
járkál az ősz, benne, körülötte.
Már semminek nincs súlya.
Szavakat keres a holnapokhoz,
anya-illat- ringató…
Ami hozzá köti.
Ami eltaszítja.
Mellőle.
Mind, és örökre.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Szilágyi Hajni - Lumen
