dr Bige Szabolcs- : G y ö r g y B o r b á l a (IV.)

– utolsó rész –

 

Egy időre könnyebbedtek valamivel a falu gondjai, hogy Bocskai urunk a hajdúkat megzabolázta. A székelyeket is jobban megtűrte elődeinél, a törököt távol tartotta, s a császárt is engedményekre kényszerítette.

Borbála gyermekei közül csak két leányka: Matild és Virág, s egy tíz év körüli fiúcska, Jákó maradtak életben. A harcokban odaveszett Istvánon kívül a láz is elvitt két gyermeket még elébb. Borbála féltő gonddal vigyázta ezt a hármat. A lányokkal nem is volt semmi gond. Már nyiladozott nőiességük, de fiatalemberek nem forgolódtak még körülöttük. Igaz nem is nagyon akadtak, csak vagy rokkant felnőtt férfiak, mint Simon, vagy gyermekek, mint Jákó. Ő azonban nem könnyítette anyja dolgát. Állandóan az erdőt járta a barátaival. Fosztogatták a madárfészkeket, hurokkal fogták el a nyulakat, s más gyanútlan állatokat.

Elkalandoztak a barlanghoz is, ahova vész esetén menekült a falu, de az ott tartózkodó őrök elzavarták őket. A lármafákhoz is megpróbáltak közel menni, de ott sem jártak sikerrel.

— Gyertek, menjünk fel a pásztorokhoz! — szólott Jákó.

Úgy tűnt ő a vezére a csapatnak.

— Messze van! — nyűgölődött Döme, a kilenc esztendős szomszéd gyerek.

— Igazad van! Megyünk reggel. De jókor! Mikor hajtják ki a csordát, legyetek itt a forrásnál, s hozzatok valami falnivalót is.

— Te Jákó, mi az ott? — mutatott ijedten Döme a fák közzé. — Medveeee! Fussunk!

— Psszt! Maradj csöndben, s kushadjatok le! — szólt rá a gyerekekre Jákó.

Lapultak hát a bokor tövén remegve, vajon mi okozza a zajt, zörgést arrébb az erdőben? Hamarosan megtudták — egy ember, éppen a kacskakezű. Így hívták a gyerekek Simont, a béna karja miatt. Vállán fonott kosár lógott, s hogy a gyerekeket meglátta, vidáman intett feléjük.

— Hát, ti?

— Csak itt, né! — válaszolták egyszerre.

— Nézzétek, mit találtam! Tinóru gombát.

— Tinótrotty, tinótrotty! — kiabáltak a gyerekek megfeledkezve előbbi ijedtségükről.

— Mit hitványkodtok ti itt az erdőszélen?

— Mennénk ki az esztenára, de már késő az idő.

— Minek akartok felmenni a hegyre?

— Hogy együnk friss ordát!

— Nos, figyeljetek ide! Holnap nekem is fel kell mennem a bácshoz. Szekérrel megyek, de egyedül veszélyes az út, kísérőkre lenne szükségem.

— Megyünk mi kísérőnek! — kiáltott fel hirtelen ötlettől indítatva Jákó.

— Bátor szó! De tudsz-é bottal verekedni, s nyilad van-é?

— Háát…

— De legalább a merszetekkel nincs baj, ahogy látom. Találkozhatunk farkassal, bár nem hiszem, rőzseszedő vénasszonnyal, bár az nem veszélyes, de a legnagyobb gond a kuvaszokkal lesz. Hozzatok magatokkal jó husángokat. Azt mindenekfelett tisztelik.

— Jövünk! — kiáltották lelkesen.

Másnap valóban csatlakoztak a két öreg ló vontatta szekér kíséretéhez. Szinte tízen gyűltek össze a szokatlan kaland reményében. Mindenik hozott magával egy-egy jó fütyköst, meg a konyhából „kölcsönzött” húsvágó bárdot vagy kést. Simon számba vette a csapatát, s megengedte, hogy felcsimpaszkodjanak a szekérre, ameddig sík a vidék. A meredek kezdetén aztán leparancsolta a társaságot. Itt az erdő is sűrűbb lett. Simon megmagyarázta, milyen fontos, hogy közel maradjanak egymáshoz. Látó és halló távolságnyira. Aztán faragtatott velük hegyes lándzsaszerű karókat, amivel szúrni is, meg dobni is lehet. Miután jó adagot kapaszkodtak, megálltak pihenni. Ezt az alkalmat arra használta, hogy tanítani kezdje ifjú társait, miként használják a furkósbotot, meg a hegyes karókat.

— Ügyesek vagytok! — dicsérte őket.

— Tanítasz minket később is? — kérdezte a pöttöm Döme.

— Akarjátok?

— Igeeen! Igeeen!

— Akkor most induljunk, hogy délig érjünk fel az esztenához. Útközben megbeszéljük.

Kint a hegyen, a havasi legelőn dühös kuvaszok fogadták őket. Mind felkucorodtak a szekérbe, s onnan döfködtek a kutyák felé, azok meg acsarkodtak, ahogy a torkukon kifért. A lovakkal nem törődtek, csak a szekéren ülőket riogatták hangosan, s ahogy lassan poroszkálva az esztenához közeledtek, furkós botját lóbálva elébük jött a bács. A kutyák elsomfordáltak, átadták a vendégfogadást a gazdának.

A ház előtt a bács felesége várt rájuk, s már kínálta is a juhászok különleges csemegéjét, a zsendicét. Jákó a társaival nekiestek az ételnek.

— Lassan a testtel! — szólt rájuk a kacskakezű. — Megbánjátok a mohóságot. Egyetek közben a puliszkából is. Soha nem érünk vissza a faluba, annyit guggoltok majd a bokrok alatt.

A gyerekek nevettek, de megszívlelték a tanácsot.

— Ha elvertétek az éheteket, kicsit heverjetek le az árnyékba, aztán jön a további gyakorlás.

— A botvívást? — kérdezte megint csak az apró Döme.

— Megtudod idejében! Én most lemegyek a forráshoz, amíg odaleszek, pihenjetek aztán…

Nem folytatta a mondatot, hanem elügetett a forrás irányába. A fák árnyékából visszanézve figyelte a gyerekeket, de megnyugodva látta, hogy utasítása szerint pihennek.

— Gyere csak ide! — szólott a pakulárhoz, aki éppen ott csellengett az erdőszélen.

— Mit akarsz, uram? — szólott és sunyi képpel körülnézett.

— Gyere közelebb, ne kelljen kiabálnom és nem akarom, hogy ott a fészer alatt heverésző gyermekek meghallják, miről beszélünk.

— Itt vagyok! — lépett közelebb a pakulár.

— Jártak-é idegenek mostanában a bácsnál?

— Kire gondolsz, uram?

— Idegenekre, te ördögfattya!

— Hát idegenek azok nem.

— Mások?

— Mások. Komák, sógorok.

— Nyegrúj is, a fekete bács?

— Az nem, csak Petruc.

— A sógor? Mit akart?

— Sajtot vitt, meg két levágott jerkét.

— Mit mondott?

— Mondta, hogy nem errefelé portyáznak. Átmennek Molduvába.

— Jól van. Menj vissza az állatokhoz, nehogy baj legyen!

Ezzel lehajolt a forráshoz, jót húzott a friss hideg vízből, s a kulacsot is megtöltötte. Indult vissza a gyerekekhez.

Nyegrúj, akit a fekete bács néven is tiszteltek a háborúk menekültjeit felpártolva félig szabadságharcos, félig rabló csapatot állított össze. Úgy kezdődött, hogy először csak befogadott néhány menekültet. Szállást adott nekik, s ételt, ezért aztán cserébe segítettek megvédeni a nyájat a vadak és rablók ellen. A tél beálltakor úgy vitte le őket is a faluba, mint rokonokat, sógorokat. Így maradt a csapat tagjain a sógor név. Mindenki csak így emlegette őket.

— Mi újság van itt a hegyen? — lépett oda Simon a fészer árnyékában heverésző bácshoz.

— Mi lenne? Rég nem esett, száraz a fű.

— Hát, Negrújról mi hír?

— Nem mondta el a pakulár?

— Valami igen, de nem sokat.

— Akkor, nincs is sok…

— Mondd már, mit izent? Tudnom kell, hogy vigyázhassak ezekre! — intett a gyerekek felé.

— Kűggyé fel két embört ide, vigyázni!

— Azt, minek?

— Hásze tudod, ki vót ű ehejt? Most sönki nem véd meg a csellengő szegénylegényöktől.

— Szólok a faluban, hogy jöjjön fel két-három markos legény. Ha még van ilyen… Sánta, béna még akadna, de épkézláb ember alig.

— Csak győjjenek!

— Hé, emberek! — kiáltott rá a gyerekekre, akiket elbágyasztott a hosszú gyaloglás és a havasi levegő.

— Mi van? Mi van?

— Indulunk le azon. Ma nem lesz nyílfaragás.

— Simon bátyó, nem erről volt szó! — háborgott Jákó.

— Jó okom van, hogy igyekezzünk. Mire lehalad a nap, otthon kell lennünk!

A gyerekek nem kérdeztek többet semmit, látták a kacskakezű arcán, hogy komoly dologról lehet szó, s egymás között pusmogva megindultak lefelé. Jól közel húzódtak egymáshoz, mint a riadt juhok. Gyorsan haladtak a hegyről lefelé vezető ösvényen. Már a falu határában jártak, mikor Jákó elébe állt Simonnak.

— Most, mielőtt szétszóródnánk, s ki-ki hazamenne, mondd el nekünk, hogy mi baj történt, miért jöttünk le a hegyről ilyen lóhalálában?

— Halljátok hát! Nyegrúj, akit a fekete bács néven is tisztelnek, itt ütötte volt fel a tanyáját a havason. Nem rabolt, nem harácsolt, csak kért, és cserében védelmet ígért. A hegyi falvak, tanyák, esztenák eltartották mind a harminc emberével együtt. A szegénylegényeket, rablókat, katonaszökevényeket messze űzte a környékről. Most azonban átment Molduvába, mert ott újból harcok folynak a tatárkán seregei ellen, akik nagy veszedelmet hoztak az országra. Nyegrujt Tomsa vajda hívta, hogy állna be hozzá az embereivel, s hogy útközben még gyűjtsön további katonának való férfit maga köré.

— Miért rossz ez nekünk? — okvetetlenkedett Jákó.

— Mert vissza szálingóznak a csellengő szegénylegények. Ezért kell nekem is erősítést küldenem fel holnap a bácsnak. Megértettétek?

— Akkor többet nem mehetünk az erdőbe játszani?

— Csak ha felnőtt is van veletek!

— Simon bátyó, te kijössz velünk? És tanítasz még bottal verekedni?

— Holnap nem, de utána minden nap gyakoroljuk a verekedést, ahogy ti mondjátok. Én inkább harcra nevelésnek nevezném.

Ezzel aztán mindenki hazasietett, hogy még vacsorát is kapjanak otthon, ne csak nyaklevest.

Egy ideig nem történt semmi különös, de úgy két hét múlva híre jött, hogy egy tanyát megtámadtak valamilyen haramiák. A benne lakók elmenekültek, de miután a rablók mindent összeszedtek, ami mozdítható, s a jószágot is elhajtották, az épületekre csóvát vetetettek. Minden földig égett.

A falut nem érte baj, messze volt a tanya, de az emberek féltek, s megerősítették a védelmet, amennyire lehetett. Egyik nap aztán hajnalban fellángolt a jelzőtűz a falu feletti hegyen. Az őr lélekszakadva rohant be a faluba.

— Csík felől jőnek a zsiványok! — kiáltotta, ahogy az első házakat elérte.

— Hányan vannak? Jól láttad őket? Gyalog jönnek? — záporoztak a kérdések.

Az emberek nem rettentek meg a hírre, hanem gyorsan bezárták, eltorlaszolták a kapukat, elengedték a kuvaszokat, és kaszát, kapát, fejszét ragadva kimentek a faluvégére fogadni a váratlan látogatókat. Elkeseredett düh feszült mindenkiben!

— Nem viszik el szárazon, ha ide merészkednek!

A merész, bátor védekezésnek meglett az eredménye — a zsiványok, amikor látták, hogy nem boldogulnak, sőt életveszélybe kerültek, gyorsan elmenekültek. Ennek a csetepaténak a híre elterjedt a környéken, és a többi csellengő szegénylegénynek is a fülébe jutott. Ettől kezdve elkerülték a falunak még a környékét is.

 

Újabb évek teltek. Gábor úr rendet teremtett az országban, s ez a mindennapokban is éreztette hatását. Nem száguldoztak zsákmányolni, rabolni vágyó fegyveres csapatok, a kisebb rablóbandákat is elüldözte. A fejedelem állandó sereget tartott, a katonáit pedig megbecsülte, megfizette, és azokat, akik a harcban kitűntek birtokkal is megajándékozta. Így jutott birtokhoz a szomszéd határban Jákó, miután bátran végig verekedte a csatákat, és négy év után a fejedelem őnagysága hazabocsátotta. Jó hasznát vette a Simon tanításainak, aki megtanította mindenféle fegyver használatára, amit csak egy lovas vagy gyalogos katona a kezébe keríthet. Aztán meg is becsülte magát, mert egy év sem telt és strázsamesterré léptette elő a generális.

— Édesanyám! — lépett Borbála elé szabadulása utáni napok egyikén Jákó.

— Csak nincs valami baj? — rettent meg a sokat látott, sokat megélt asszony.

— Nincs, nincs — mosolyodott el a férfivá érett ifjú ember. — Hogy is lenne, mikor végre itthon vagyok, és kicsi birtokot is kaptam a nagyságos fejedelemtől. Armálist is hozza!

— Mondd akkor, mi akarsz?

— Be türelmetlen kied! Üljön le ide a padra, s én elsorolom, miről akarok édesanyámmal beszélni.

— Nagy feneket kerítesz a dolognak!

— Mert nagydolog, amiről szólok.

— Szólj hát!

— Megkérem magát édesanyám, György Borbála, menjen el Simonhoz, és kérje meg nekem Saroltot. Szeretném feleségül venni!

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.