Vandra Attila : ELSZALASZTOTTAM ÉLETEM NAGY FOTÓJÁT!

Mire vágyik az ízig-vérig brassói? Egy kalandos kirándulásra.

 

 

Ha vasárnap és jó idő, akkor Vandráéknál kirándulás. Brassó környékén van miben válogatni. Ha már az idő is szép, akkor az már fölösleges kérdés, hogy megyünk-e, így azt kérdem az asszonytól:

— Lightos vagy alpinistább?

— Ilyen júliusi rekkenőben, árnyékosabb…

— Tamina vízesés? A Hétlétráknál, a Királykői szakadékban és a Rozsnyói szurdokban nemrég voltunk… — kísérletezem.

Vitakörös múltam elő, némi meggyőző munka, és máris csomagolhatunk. Szendvics, barack, kávé, némi borvíz, egy ing, esőköpeny hivatalból, hegyekbe nélküle mi soha. Tusolni itthon is tudunk. No persze, és a Nikon… Annál kisebb bűnökért égettek el máglyán embereket, mint a fényképezőgép otthon felejtése. Tervezője megáldotta némi súllyal, ami a mászásnál nem kis szempont, de akkor is… Aki vérbeli, kicsire nem ad.

Amint az autót leparkoljuk, felkapjuk a hátizsákokat, én pedig a nyakamba akasztom azt, amit a nejem időnként káposztáskőhöz hasonlít. (Ezért legalább száz évet fog a gyehennában vezekelni… Az én Nikon 5100—asomat káposztás kőhöz hasonlítani!!!)

Az első útjelző táblánál kiderül, az otthon megígért fél-háromnegyed óra legalább egy és egy negyed.

— Ezt nevezed te lightosnak? — néz rám szemrehányóan. — Több mint egy órát kutyagolni, tűző napon?

— Az erdészútnak van alternatívája. Az erdei ösvény. Igaz, kissé nem lightos… De ha nagyon melegünk lesz… A két út több helyen keresztezi egymást… (Már nehogy visszatérítsen innen!)

— Nem meredek ez az út? — gyanakszik.

— Á… Ezen az erdészúton egykor az Oltcit nevű szekérrel is kimentünk. (Ma már sorompó akadályoz meg ebben). Emlékezz! Ahol egy személygépkocsi kimegy, az sétaút gyalog.

Az érvrendszer, akarom mondani feleségmanipulálás sikeres, elindulunk. Elég hamar kiderül, az Olcit márkájú szekerünk (a Kia Ceedyvel összehasonlítva…) elég jó terepjáró tulajdonságokkal rendelkezhetett, ezt combizmaink elég hamar jelezni kezdik. Ettől Marikámnak azonnal beindul egy Memory scan programja.

— Mikor jártunk itt utoljára?

— Háát… Egy vitatáborral… Még a kicsikkel…

— Ákos ötödikes volt. Tizenegy éves. Akkor vívták ki a jogot, hogy elmehessenek a regionálisra… Most huszonöt… Ezerkilencszáz… Szent Habakuk, az még a múlt évezredben volt! — igazolja az asszony, hogy még akadnak pókháló nélküli chipek a merevlemezén. (Magyarul hard disk, a hard sok más mellett keményet is jelent…) Az eszembe jutott hasonlatot nem kötöm az orrára, annyi kurázsim nincs.

— Ezelőtt tizennégy évvel még felértünk háromnegyed óra alatt… — próbálom megelőzni a saját chipjeim épségéről kialakított asszonyi elhamarkodott véleményt. Aztán eszembe jut, csak én, kellő motivációval, nehogy a kölykök felügyelet nélkül induljanak fel a szurdokon. Mégiscsak felelősséget vállaltam értük. Mert a Tamina-hasadék és vízesés nem a Létrásút, s főleg nem korzó.

Aztán kiderül, a „több mint egy órát kutyagolni tűző napon” a múlté, ugyanis az azóta emeletes ház méretűre nőtt, akkor még a földből alig kilátszó fácskák megfosztanak a Bucsecs, Keresztényhavas és a Nagykő csodálatos látványától, de legalább kárpótlásul végig hűs árnyékban visz az út. Ami pedig a július végi kánikulában nem mellőzendő szempont.

 

Másfél óra alatt csak felérünk. A hasadék előtt figyelmeztető tábla: „Télen és rossz időben életveszélyes út.” Az erdészútról a hasadék aljáig olyan ösvény vezet, amelyről az jut eszembe, hogy nem ártana itt némi alpinista felszerelés. Learatom az első babért, amikor az asszonyra kényszerítettem a turistabakancsot. Marikám első reakciója:

— Itt biztos fel akarunk menni? — nézi gyanakodva a néhol szinte két méteresre is kiszélesedő hasadékot, melynek első létráját leszakította egy szikladarab. A pallók legfőbb jelzője a „volt”, szerencsére bakancsaink vízhatlanok. Engem már nem lehet megállítani.

— Addig megyünk, amíg lehet… Nem kockáztatunk. A további kesergésre már nem figyelek, mert épp szívfájdalommal elteszem a Nikont, hiszen a 200-as teleobjektívvel itt nem lehet fényképezni. Búsan szedem elő a kis kompakt Sonymat, melynek 24mm-es objektívje van. Miután ebbe belenyugodtam, már meghallom az óbégatás végét.

— Itt akarsz visszamászni? — mutatom neki az utolsó húsz-harminc métert, amin épp learaszoltunk kötél nélkül.

Ez hatott, nejem elindul. Méghozzá előre a szűk szurdokban a vízesések közt. Elismeréssel adózom a bakancsaink gyártójának, nem áznak be. Némi fröccs a nyakunkba, úgyis meleg van, minél tovább megyünk, annál kevésbé merünk visszafordulni. Ahol leszakadt a létra, ott felfedezzük, akad bennünk némi rejtett alpinista tehetség. A legnagyobb létra tetején kiderül, nem ártana még egy fok. Tíz méter magasban kikerülöm Marikámat, nem vagyok én rossz légtornásznak sem, s valahogy fellépek a pallóra. Akarom mondani, a deszkára, amely egykor az volt. Nagyot billen a súlyomtól. Nem találom viccesnek, s úgy döntök, nincs időm fogyókúrázni. Megpróbálok mellé lépni a vízbe, miközben spárgával is kísérletezem. Visszakapom a lábam, mert azonnal húsz centivel megnő a vízszint, ha eldugom a vízesést tápláló „lejáratot.” Nem lesz jó a feleségem nyakába esni, pillantok vissza tízenvalahány méter magas létra felé. Végül megtalálom hova tegyem a lábam, az egyik sziklahasadékba, s mégis fel tudom húzni magam. Persze nejemnek könnyű, segítséggel! Ő majdnem olyan büszkén nyugtázta, amikor végre felért, mint Feri barátom, aki infarktusa után megmászta a Királykőt. Büszkeségénél csak öröme nagyobb:

— Jujjj, ez csodáálatooos vooolt!

No, erre azonnal vámolni kezdek, és bezsebelem a következő elismerést:

— Nnaaa? Jó ötletem volt?

A hála csak azért marad el, mert az asszony remegő lábizmokkal az első lehetséges helyre lehuppan, és szendvicset követel. Szeméből kinézem, jó lesz sürgősen előszedni, különben beáll maorinak. Nem akarok ilyen élmény végén szendviccsé válni, így gyors mozdulatokkal teszek eleget elvárásainak, főleg, mert a farkaséhség kismiska amellett, amit én is érzek, csak a szomjam vetekedik vele. A fél liter vizemet egyből felhajtom, sebaj, ott a patak, ebbe csak a szarvasok pisilnek, attól meg csak jobb lesz. Savanyúan nézek a hátizsák aljára… lightos túrára készülve csomagoltunk…

Remegő inaikat kellően megpihentetve indulunk hazafelé. Régi emlékeket idézünk, mennyire megváltozott a táj! Az egyik kanyar után Marikám veszi észre a húszlépésnyire előttünk az úton áthaladó négylábúakat.

— Mik ezek?

— A haverjaid! — ugratom, arra utalva, mennyire kedveli a juhászkutyákat. A következő pillanatban eszembe jut, hogy itt másfél óra járásra nincs nemcsak esztena, de még legelő sem. Olyan ez a vidék, mint az őserdő. Mit keresnek itt juhászkutyák? Ember nem látható a közelben, s feleségem „haverjai” nem is az úton jöttek, s nem mellékösvényről kerültek elő. Elég meredek marton másztak fel. Ezek nem ugatnak, a juhászkutyák azonnal ugatással jelzik a gazdának, ha valaki közeleg. Elkódorogtak? De ennyire? Na, nem, ez nem lehet. A juhok vérszomjas őrei kiválóan tájékozódnak. S ki a fene használ itt farkaskutyát? A román juhászkutyák, (ciobănesc mioritic) használatosak errefelé, meg azoknak a korcsai. Azok lomposak, nem is hasonlítanak ezekre.

Öten vannak. Az egyik, egy világosabb, elég hamar eltűnik az erdőben az út túlsó oldalán. Még onnan visszapillant a társaira, mintha hívogatná őket, pedig hangot nem ad ki. Három kisebb, feltehetően kölyök, azonnal követni kezdi. Az ötödik, a legvilágosabb, rám néz, majd hátrapillant, végül ismét rám. Felhúzza ínyét és kivillantja fogait. Háát… Nem épp biztató látvány. A következő pillanatban már lázasan kapkodom le az objektívről a védőt. Nem árt, ha egy gyilkosságról a nyomozó szervek találnak bizonyító fotót. Mert elszaladni… Igyekezetem közben szemem sarkából végigpásztázom a környéket, épp egy letörött ág sincs a közelben, a bicskám nem tudom, melyik hátizsákzsebben van…

Végre elkattan a fényképezőgép, amelyet szokásom szerint mozgó célponton hagytam. Hátha lencsevégre tudok kapni egy madarat akár röptében is… Amikor visszanézem az elcsattant fotót, nagyot káromkodok, úgy hogy egy roma kocsis is elszégyellné magát tőle.

— Még a farka se látszik a képen, eltűnt! — teszem hozzá gyászos hangon.

— Mi? — kérdi a feleségem. Hirtelen lefuttatja ismét a Memory Scan nevű programot, ezúttal a zoológiai, majd ismét a caninológiai ismeretein.

— Jesszusom… — ül le egy tönkre.

Azonnal vizet kér, és felhajtja az egészet. Én is.

— Ne bomolj! — mondom. — A farkas fél az embertől. Csak télen támad rá, falkába verődve. Elszaladtak. Jobban megijedtek, mint mi!

— S a medve is csak akkor támad emberre, ha mellette a bocsa…

— Nem félünk a farkastól, nem harap, csak megkóstol! — kezdem énekelni, de ebben van némi önvédelem is. Gyermek már fakadt sírva énekhangomat hallva, a katonaságnál is megtiltották, hogy énekeljek, hátha a dúvadak is elmenekülnek.

— Kellett neked farkaséhségről értekezned! — kapom meg a szemrehányást.

Egy mountainbike-os fiatalember liheg velünk szembe a kapaszkodón. Szólok neki, mit láttunk.

— Piroskát nem? — feleli vigyorogva. Bizonygatom, nem hisz nekem. Fél óra múlva ismét találkozunk, akkor már lefele tart.

— Na, mi van, találkozott a farkassal, hogy így igyekszik lefelé.

— Hehe! — nevet ismét, s megáll. Jól nevelt, nem tartja illendőnek faképnél hagyni a megszólítót. 

— Nem tréfáltam… — mesélem az eset részleteit. 

— Jesszus! Há miért nem mondta? — háborodik fel.

— Mondtam…

Amint hazaérek, lenyomok egy sört. Bánatomban. Ha hamarabb hiszek a szememnek, most lenne egy fotóm egy erdei farkas falkáról. Lett volna időm bőven. Hogy a… (A többit az olvasó szennyes fantáziájára bízom…)

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.07.29. @ 11:51 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.