Nagy Horváth Ilona : Kis esti (befejezetlen) algoritmusok

 

Ma sincs jel,

a rendszer egyenes, néma vonalán

mozdulatlanságban tombolnak

a hiányzó amplitúdók.

– Nincs jogod hiányozni. –

A monitoron meglapulva várnak

további elemzésre a minapi karakterek,

az idő és térbeli elrendezés

mágiája, mi az egyenest hajlani

kényszerítené:

te pont ezt a sort választottad.

S míg teremtetted az érintés és szó

közötti teret,

részt kaptam a táguló világegyetemből

mint indokolt parány,

maga körül fényes, szapora kis

lüktetéssel.

– Egy percig se értettelek. –

A mérleg lényege

a folyamatos billenés,

valami szükségszerű kis kimozdulás,

mi értelmet ad a

tizedmásodpercnyi egyensúlyok

misztikumának,

így ez a szívtáji dübörgés,

ha puszta létezésed öröme belém nyilall,

nem más,

mint a folyamatos széthullás esztétikája.

Míg egyáltalán valami összeállni kényszerít.

Ösztönös igézet.

Hazaindulok, sokszoros torz másom

szaporán követ a kirakatok kisvárospor-lepte

göcsörtös üvegén.

Fénytörök.

Végső soron mindig én.

Kis

Én.

Lépteimből tudatosan száműzöm a

tétovaságot.

Magamban gondtalanná exponálnak az idézett félszavak,

néhány jól elkapott, lágyfényű pillanat.

… ha késik,

lekövethető a mozgás:

épp elfordulok.

Tizedmásodpercnyi egyensúlyok.

Nincs jogod hiányozni.

Idebenn makacsul pulzáló változatlan énjelek:

Te, te, te…

Létezel,

ez jó,

én éppen billenek.

Legutóbbi módosítás: 2013.07.21. @ 10:15 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.