Verő László (1954-2007) – 7torony Irodalmi Magazin

A Héttorony online irodalmi magazin alapító főszerkesztője.

Hat éve ment el…

Nem teszek fel „új” megemlékező hírt a Lektorról… (Most azért sem, mert a híroldalon új cikket még nem lehet tökéletesen megjelentetni. Képet beilleszteni, szöveget jól megformázni…)

Hiszen itt minden változatlan – írtam az elmúlt évben. Ez most így nem igaz. A Torony áll, a lakók változatlanul jönnek-mennek – amint egy alkotóházhoz illik -, de most nagy restaurálási munkák is lefoglalják erőnket. (Bárki, bármi rosszat kívánt tenni, szerencsére most sem sikerült. Csak a vakolat potyogott le, s egy-két helyen pótolni kell a kihullott, elveszett köveket…)

De a Lektor itt van. Itt is lesz mindig, velünk. Ma többet gondolunk rá – a szerencsésebbek felelevenítik magukban beszélgetéseiket -, újra elolvassuk írásait, s meggyújtunk egy gyertyát tiszteletére.

Hallgassuk meg az utolsó rádióinterjúját.

„A portál elnevezése: Héttorony – németül Siebenbürgennek nevezik Erdélyt. A Lektor névválasztásával is a magyar kultúra egyetemességére akarta felhívni a figyelmet. Szellemi öröksége közkincs. Hála az őt követő mai lelkes szerkesztőknek, hogy ezt a nemes, tartásos irányvonalat követik ma is.” – Bárányi Ildikó

Tán öregszem?

Vajh` hova tűntetek

múlt csodaéjeit,

s napjait énvelem álmodó

halk szavú árnyak?

Kísértek még? –

vagy koptok e lassan

az emléknek rozsduló,

vénülő rossz masináján?

Hopp! – míg e botladozó,

rossz sorokat a klavírba

beírom – megjelent

szép mosolyod ím előttem,

de tűnt is azonnal el,

harmincegy évnek,

s megannyi kilónak

a messzi ködében…

Héttorony – Beköszöntő

Hagyj föl minden reménnyel, ki ide belépsz – és azt gondolod, hogy e helyen minden megkötés nélküli fórumra lelsz, amit bepiszkíthatsz. Terveink szerint ide, a Héttoronyba azok nyernek bebocsátást, akik szeretnek – és tudnak – jókat írni, olvasni és véleményükkel hozzájárulnak a legjobb hagyományokat fölelevenítő irodalmi kávéház hangulatához.

A net – sokak meggyőződése szerint – a ˝mindent lehet˝ platformja. Ez részben igaz, olyan helyeken, melyeket az üzemeltető e célra hozott létre. A Héttorony részben szabadabb – hisz aki kultúrált környezetre vágyik, szabadnak érezheti itt magát – részben pedig kész diktatúra leend – mivel a neten tenyésző kártevők, az első ide nem illő próbálkozásuk után, kiűzetnek azonnal, indoklás nélkül, és véglegesen. Magyarán, képzeld el kedves klubtagunk, hogy egy szerkesztőség által megszűrt, européer társaságban múlathatod a drága idődet, mindennemű atrocitás nélkül.

Az írásokat Neked köszönhetjük. Aki pedig csak olvasgatni tér be hozzánk, nyugodtan teheti, mivel kínosan vigyázunk arra, hogy csak a szó jó értelmében vett minőségi dilettánsok (műkedvelők), és – reményeink szerint profi szerzők alkotásai jelenjenek meg. A szerkesztés komolyan veendő, hisz magam 1986 óta ezzel foglalkozom.

Dőlj hátra a székeden, várjuk írásaidat, hozzászólásaidat, és ha jól érzed magad, vidd hírét az oldalnak. Szeretettel várunk minden jószándékú írót és olvasót!

Verő László

lektor

Ps: Írást publikálni csak saját néven tudsz, ezért úgy regisztrálj – hisz amit alkotsz, azt vállalod – ez természetes ugye?

Verő László:

Nász a paradicsomban

Sárossy Elek utolsó száz forintját tette föl befutóra a Szemere istálló Eltoli nevű lovára, amely ha győz, négyszáz forintokat fial a jobb napokat látott família ezen – ha éppen aranyágnak nem is -, legfönnebb ágról szakadt utolsó sarja számára.

Elek-báró hónapos szobában lakott a Kecskeméti utcában, ahol a háziúrnő – bizonyos Mészáros Matild – még nem veszítette el a reményt, hogy az egzisztenciálisan ugyan nem, de neve szempontjából kecsegtető gavallér révén előkelőbb pozíciót foglalhasson el a nem igazán főúri társaságában. Elek a legvégső lépésként hagyta nyitva e kérdést Matild úrkisasszony felé, mivel ha csak reá gondolt, hogy az asztalon kívül az ágyát is meg kell majdan osztani e szépreményű, ám korántsem primadonnai bájakkal bíró – ezzel szemben koronként kelkáposzta ájerbe burkolódzó – Matilddal, még álmából is fölriadt eme képtelenségre.

A start utáni pár száz méteren Eltoli loholt sereghajtóként a mezőny után, vagy két hosszal lemaradva. Elek ekkor hátat fordított a pályának és tikettjét összegyűrve, lehajtott fővel kullogott kifelé a pályáról, komolyan latolgatva az eshetőségét annak, hogy golyót ereszt a koponyájába, és ezzel minden gondja megszűnik e méltatlan világban, ahol is duzzadt vénkisasszonyok kegyeit kell keresnie annak érdekében, hogy fedél lehessen a feje fölött. Valószínű, hogy meg is teszi e végzetes lépést abban a pillanatban, de sajna nem rendelkezett a golyó kiröptetésére alkalmatos instrumentummal, azonban utolsó pénzét elveszítvén, nem is remélte megvásárolhatni a szükséges szerkezetet, mivel Pesten nem volt már kereskedés, ahol a levitézlett bárónak hitelt nyújtottak volna. A lóversenypálya kapujában szokatlan morajlásra, majd egyre fokozódó kiabálásra lett figyelmes a hely színéről távolodó báró, minek okából visszafordult, hogy lássa – talán utószor – mi lehet az okozója a hirtelen támadt fölzúdulásnak. A futamnak vége lévén, azonban nem látta az eredményhirdető póznán a befutó sorrendjét. Közelebb ballagott a pálya széléhez, és a fölvillanyozott közönség szavaiból kihámozta, hogy az izgalom oka nem egyéb, mint hogy a versenybíróság még nem döntött, miszerint Eltoli, vagy Ignác futott-é be elsőként. Sárossy – mint akit villám sújtott – pördült meg tengelye körül és földre szegzett szemmel vizslatta elhajított tikettjét a sárga homokon, miközben fél füllel figyelte a nehezen születő eredmény kihirdetését. Szinte hisztériás rohamot kapott, amikor innen is, onnan is Eltoli nevét hallotta a fölbolydult méhkashoz hasonlatos publikum fölkiáltásaiból. Négykézlábra ereszkedett, és rangját meghazudtoló platformból kurkászta a lakkcipők közt az eltaposott szivarvégek társaságában nyugvó tiketteket, melyeket az előző futások után hajítottak el nyeretlen gazdáik. A földön kúszó boldogtalan ember fölpillantván egy sötét redingote-os szikár előkelőséget vett észre, aki érdeklődve figyelte ténykedését.

– Netán elvesztett valamit uraságod? – kérdé leereszkedően a szemlélődő sportsman vékony, szinte ajak nélküli száját félmosolyra húzván.

– A reményt, jó uram, a reményt, hogy holnap fölkel a nap. – Felelé a kutakodó báró. – Föltettem minden létező vagyonomat az Eltolira, és a futam elején kicsiny- hitűségemben a szelvényt eldobám, mellyel együtt eldobám a hitemet is.

– Netán ezt a bont keresi – és a nyári napban is föltűrt gallért viselő gentleman átnyújtott egy kicsiny papírdarabot, melyen a győztes ló neve szerepelt.

Elek alvajáróként nyúl az elismervényért – mint a tenger habjaiban fuldokló a mentőövért -, és mire megnézné a holnapot jelentő szelvényt, a különös redingote már tőle messze lépdelt, elvegyülvén a tömegben. Elek izzadtan kereste a bukmékert, akinek remegő kézzel nyújtotta át tikettjét, mérlegelvén, hogy talán mégsem ma lesz az a nap, mikor is elbúcsúzik ettől az árnyékvilágtól. A táskás ember cvikkerét az orrára csíptetve figyelmesen szemlélte a fogadást igazoló dokumentumot, majd komótosan leszámolt négyezer forintokat az egyre jobban hüledező báró kezei közé.

– Nem lesz itt valami tévedés – kérdé Elek – hiszen egy a négyhez volt az odds.

– Annyi bizony tisztelt úr – felelé a bukméker táskáját a hóna alá visszahelyezvén – ezerre, négyezer – és mutatja a meghökkent bárónak az ezer forintról szóló fogadási szelvényt.

Elek dadogva oldalgott arrébb, hirtelenjében fölfogni képtelenül a történteket.

– Én nem fogadhattam ezerrel az biztos, a szelvényen pedig annyi szerepelt – motyogott maga elé – az ismeretlen gentleman cserélhette el a tikettet, amit megtalált, a sajátjával, és most már bizonyosan keresi őt. Mit tegyek?

Ekkora vagyon utoljára akkor volt a kezében, amikor szegény édesanyja az utolsó családi ékszereket eladván adott át neki négyezer forintokat, hogy a jogi egyetemre beiratkozván, ezen összegből tartsa fönn magát. Ki lehetett ez a fínom úriember, akit jelen pillanatban megfosztott nyereségétől – töprengett Sárossy (a rejtélyes ismeretlen – Szemere – még előtte volt, a több mint kétmilliós nyereségnek, és a lófuttatást is ekkoriban kezdé el az pesti galoppon). Elek hol a mesés vagyont nézegette – melyet még mindég a kezében tartott – hol az eltűnt becsületes megtalálót kereste pásztázó szemekkel az ezerfejű tömegben. Végül határozatlan léptekkel vett irányt az eltávozott jótevőjét megkeresendő.

A mázsáló felé indult – helyesen -, ahol is Eltoli mellett, pohár pezsgővel a kezében pillantá meg a titokzatos ismeretlent, akiben – nem túl nagy szellemi megerőltetéssel – a ló tulajdonosát, Szemere Miklóst vélte fölfedezni. Kicsiny ideig tipródott a korlát előtt – még van lehetőség visszavonulni -, ám a báró dicső őseire gondolván, fejét fölvetvén, határozott léptekkel indult – a becsület ösvényét választván -, a győztes ló gazdája felé.

– Uram! – szólítá meg Szemerét hősünk- vélhetőleg elcserélte a bont, tudniillik én mindössze száz forintot tettem az ön lovára – és nyújtja a tikettet Szemere felé, miközben négyszáz forintot leszámolván, a fönnmaradó összeget is adná a pezsgőző uraságnak.

– Ne vegye sértésnek, de láttam, hogy önt nagyon megrázta a vélt veszteség, engedje meg nekem, hogy a győzelem fölötti örömömben ezt a kegyes csalást megengedjem magamnak – mond Szemere, és udvariasan elhárítja a felé nyújtott remegő kezet.

Elek körül megfordult a világ, mivel erre nem számított, lévén eleddig legfönnebb száz forintos kölcsönt kaphatott, de azt sem vadidegen emberektől, mi több, utóbb aki ismerte, az biztos, hogy nem adott neki még egy koronát sem (ebben az időben még használatban volt a régi forint és az új korona is).

– Uram, ön lekötelezett most engem egy életre, és én sajnos kénytelen vagyok elfogadni az ön nagylelkűségét, mivel ahogy ott a pálya szélén méltatlan pózomban is mondtam volt, az utolsó pénzemet tettem föl az ön lovára. Úgy látszik a fönnvaló mégis reám tekintett, hogy e körülmények közt lehetek szerencsés bemutatni magamat: báró Sárossy Eleket.

– Részemről a szerencse – felelé kissé meghajolva Szemere, és szarvasbőr kesztyűs kezét nyújtja a kissé poros bárónak.

– Maga szerencsét hozott nekem, este keressen föl a kaszinóban, talán ott mindkettőnk hasznára válik, ha együtt ülünk majd a koporsó tövében – int búcsút Szemere.

Elek báró bokáját összeütve, főhajtással nyugtázza az invitálást – mintha mindennapos vendég lenne a kaszinóban – miközben lázasan gondolkodott, hogy honnan szerez néhány óra alatt megfelelő, esti öltözéket, tudniillik a rajta lévő, finoman szólva viseltes öltönyön kívül mindössze egy szürke utazóruha jelentette a garderobját. Könnyedén lépett föl a pálya előtt várakozó, számos fiákerek egyikére, hanyagul vetvén oda a Kecskeméti utcai címet a bakon pipázgató kocsisnak, kinek a fuvar végén ötkoronás borravalót adott. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és lihegve csöngetett be az éppen paradicsomot befőző szobaadó kisasszonyához.

– Matild, drágaságom! – borul majdnem a nyakába a kezeit gyanús, tisztaságú kötényébe törölgető leányasszonyba – csak kegyed segíthet mostan rajtam – és néhány szóban előadja a galoppon történteket –, egyszóval az életem függ kegyedtől, miszerint szerezhetne nekem valahol egy szmokingot, még inkább frakkot a megfelelő cugehőrrel, amiben este megjelenhetek az ország legelőkelőbb urai közt.

Matild szemei a szózuhatag hallatán egyre közelebb úsztak egymáshoz, míg a végén oly bandzsa tekintettel nézett vágyai tárgyára, hogy az ijedten hátrált, gondolván, remélt nemtője amúgy sem beretvához hasonlatos elméje végképp elhomályosult.

– Maga hálátlan ember! Tudja, mióta várom, hogy kedvére tehessek végre? Hát persze, hogy csak én segíthetek magának nagy megszorultságában. Az előző lakóm annak idején kénytelen volt hátraléka fejében itt hagyni a frakkját, mivel két esztendeig nem fizetett lakbért, a cudar. Akkor nem tudtam, mit kezdjek én eme férfiöltözékkel, de lám az Úr semmit sem rendel fölöslegesen. Azonnal hozom a finom, angol szövetből szabott öltözetet, meglássa, maga lesz a legelegánsabb gavallér a sok léhűtő uraság között! – és szapora léptekkel csattogott papucsaiban szobájába a szépreményű.

Elek eközben azon gondolkodott, hogy a négyezer forintok felét itthon hagyja, ismervén saját magát, hogy esetleg a zöld asztal mellett reggelre semmivé lesz mesebeli vagyona. Gondolataiból a tüsténkedő Matild rázta föl, aki vállfán hozta a selyempapírral letakart, levendula illatot árasztó ruhadarabot. Elek sokat sejtető mosollyal vette át a nem is remélt, láthatólag megfelelő gúnyát, és szobájába vonulván az élet rejtélyein elmélkedett, miszerint alig másfél órája még kilátástalanságában a halálba akart menekülni. És tessék, most az ország zászlósurainak a társaságába készül, s meglehet reggelre – ha a szerencse továbbra is ilyen iramban száguld vele -, komoly vagyonnal tér vissza hónapos szobájába búcsút venni ettől a lehetetlen fehérnéptől, akinek a kegyeire volt utalva szorultságában. Villámgyorsan szedte magára a valóban kifogástalan, plasztronnal és mellénnyel fölszerelt, angol szövetből készült frakkot, mely éppen az ő mérete volt. Vélhetően egy hasonló helyzetben lévő bérlőé lehetett, akinek ez a darab volt az utolsó vagyona, és aki inkább menekült, mintsem hogy a Matildot a nevére írassa. A lakkcipőt is bekötvén, kilépett szobájából a metamorfózison átesett báró, és Matild majd’ hanyatt esett a pattogzó, zománcát hányó ajtóban, a kifogástalan eleganciával megjelenő arisztokrata láttán.

– Elekem! – sóhajtá a slafrokját szíve tájékán masszírozó, szirmait vesztett gömbölyűség – én nem bírom tovább! Én visszaadtam a maga valódi arcát! Most magán a sor! Tegyen velem, amit akar!

Sárossy Elek e szók hallatán majd’ hanyatt esett, de uralkodván magán, e szókkal fordult az elaléló leányhoz:

– Várja meg kisnagysám, míg visszatérek az ütközetből, és akkor magam is kimutatom érzéseimet kegyed irányába! Addig is, ha egy szál virágot kerítene a gomblyukamba, ami nélkül egy gentleman nem mutatkozhat, ha efféle finom frakkot ölt magára.

– Jöjjön, Elekem, lelkem, adok én magának virágot! Reggel vettem a piacon friss margarétákat, mintha éreztem volna, hogy szükség lesz reájuk, nem csupán a célból, hogy mindennapjaim szürkeségét kissé színesítsék, hanem hogy magának is örömet szerezhessek velük, amire oly rég várok – leheli a poéta lelkű hajadon -, és a meghökkent bárót kézen fogva húzza a konyhába, ahol is barna cserépvázában kifogástalan, hófehér margaréták szívták magukba a falakba véglegesen beivódott kelkáposzta nem éppen mezei illatát. Matild egy hirtelen mozdulattal megfogá a vázát és azonmód a báró felé nyújtja, miközben a fortyogó paradicsomlevet levervén, azt a báróra zúditá.

A pillanatnyi, döbbent csendet egyrészt hisztérikus jajveszékelés, másrészt elemi erővel feltörő hahota törte meg. A jajveszékelő Matild az ördögi kacaj hallatán elnémulván, talán még bandzsábban meredt a báróra, mint az imént, elkészülvén a legrosszabbra. Báró Sárossy Elek könnyeit törölgetvén a hideglelős röhögést abbahagyván, gurgulázó hangon ekképp szóla:

– Matild! Ezennel megkérem a kezét. Lássa, emígyen mulat egy igazi, magyar úr!

Holnap…

Valaminek lennie kell azután,

hisz nyomtalan menni el innen

oly lehetetlen, oly suta lenne.

Mindaz a végtelen bánat és

kín idelenn – csöpp örömök,

pillanatok – megmarad tán

az a pár suta írás, néha

mosoly a kihűlt szemeken.

Hallod e hangom, mi egyre

csak tompul, lesz e az