Itt ülök, csillámló szemekkel, mintha fenn,
s mióta készülök, hogy elmondjam neked –
bizonytalan vagyok, hogy eddig éltem-e,
hát el kell mondanom, mert ki tudja meddig
mondhatom, s tudva kinek, egy képbe szőve,
mely erősebb nálam, s megmarad: más világ
vagy, életem lehetsz, s mit róla tudhatok,
és érzelek, miért felkelnem érdemes,
kiért a nappal templom, az ébredés ima,
és himnusz minden éjszaka és dalra dal.
Hazudtam eddig, egy sorom se jó, dobom,
maradjon néma hát, amit csak szerelem
szavával sziszegnék – de ezt nem szeretem.
Ha körbenézek, mindenütt te vagy: remény,
és öröklét, ha tényleg elhiszem, hiszem.
De mit tegyek, ha időjáték mégis ez,
s felőled bármit gondolok, már más vagyok,
időben érek, s hullásom már eltakar
lassan, a fátylak érnek, az arcom sincs már –
engedj – túl a külvilágnak szánt ruhákon
hozzád, mikor lesminkelsz, az arcod te vagy,
és ősidőkből nézve örökifjan szólsz,
szerethetlek, miként az elemek teszik.
És éhség lesz minden, s válik szomjúsággá,
mert barlang kiáltja vájatát a víznek,
kövecskék álmodnak újra roppant hegyről,
mind, ami ellentétes – válik magává,
körbeállnak – testvérnek hívnak csillagok –
és újra élek, érted élem életem,
értelme lett a hajcsomónak, mi marad,
s mi egyszer végre van, nem kérdez időre,
magasba-mélybe nem tör, múltba, jövőbe
minek, vallása: reggel, délben, este, éjjel,
ha ott vagy, csak veled lehet – ministránsa
egyetlen csodának: más világ vagy. Biccent
a fej, fogadlak; főztem, megteríthetek.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Petz György
