Lenyugvó nap
köszönti az estét,
a fény futkos
hátamon,
s kitölt némi érzelmi
hasonlatosággal.
Magamra ismerek benned,
mégis igyekszem titkolni;
egyformán vagyunk
találékonyak.
Torkunk rekedt,
megszólalnánk,
mégis magunkban tartjuk,
elég, ha beismerjük
nem kell ahhoz
kimondani.
„Nem érteni hangod,
miért susogsz,
ha nem értenek mások?”
Tudd meg,
annyi mindent
énekelnék még,
annyi dalba
foglalnám az akarást,
kellesz,
ezt el kellett,
hogy mondjam.
Palástomat a csillámporos
égkő szvettertől
vetted magadhoz,
hát hordd,
viseld;
kincsem,
ne félj!
Igazgyöngyöd ellenál
a szívcsapásnak.
Göndörséged eltakarja
könnyes szemed,
meghasad arcvonásaid
gömbölyded pírja.
Vigyázz!
Nagyobb veszély
leselkedik rád,
mint sejtenéd;
cafatokra tépnek,
tönkrezúznak,
elevenen felfalnak,
de a kincsek
emelkedett fővel,
meghajolnak
előtted.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.02. @ 20:46 :: Horváth Nóra
